TIPP: A cikkek alatt rákattinthatsz a kapcsolódó cikkekre is.

Történetem

Ateista családban nőttem fel. Szüleim dolgoztak, de apám pl. nem nagyon törődött velem azon túl, hogy anyagi dolgokkal ellátott (játék, ruha). Van egy nagyobb bátyám, aki szeretett verni és átverni. Mivel kicsi voltam, az iskolában is én voltam a megvetett egyén a ranglétrán. Idővel nőtt bennem a gyűlölet a világ és az emberek iránt. Érzéseimet nem mutattam ki, de így utólag tudom, hogy nagyon is sérült voltam/vagyok ezen a téren. Délután fociztam a suliban. Volt egy barátom, ővele bringáztunk, graffityztünk, meg zenekaroztunk.

Bátyámon keresztül sátánista lettem. Na nem durván, de olyan szintig, ami elég volt arra, hogy a lázadást és a gyűlöletet kifejezze. Fekete ruha és death metal. Szüleim között kezdett romlani a viszony. Anyukám belekerült egy üzleti hálózatba (Amway), ami egyre több idejét követelte és az otthoni találkozóik miatt nekünk egyre többet kellett az utcán lenni. Anyukám alkoholista is lett és mindenféle okkult dologba menekült (talpmasszázs, agykontroll, öngyógyítás, stb). Ettől skizofrénné vált. De a pszichiáterek nem tudtak segíteni. Néha tiszta idegbeteggé vált, és veszélyessé. Volt, hogy 3 rohammentős alig tudta őt kivinni. Olykor már azt is gondoltam, "Bárcsak anyu ne lenne!"

1997 októberében kiugrott a hatodikról és meghalt. Nem érdekelt. Nem sírtam. Intézkedtem, diktáltam az adatokat a helyszínelőknek míg apám és bátyám sírtak. Csak egy idő múlva esett le, hogy már nincs anyu.

Akkortájt már egy ideje gondolkoztam, hogy az életnek nincs értelme. Ha az élet véges, és utána nincs semmi, akkor tök mindegy mit csinálok. Semminek sincs értelme. Ha élvezem, és egyszer vége, akkor semmi értelme nem volt, hogy élveztem egy ideig, mert halálom után már nem vagyok. Ha feltaláltam, verset írtam, szerettem, alkottam, szaporodtam: semmi értelme, mert halálom után nem vagyok. Ha mindenkit szétgyilkoltam, kihasználtam, kiraboltam, stb: semmi értelme, mert egyszer semmivé leszek. Ha levágom a kezed, tök mindegy, mert csak atomokból állsz, csak ennyi vagy: néhány atom. És tök mindegy, hogy egybe, vagy külön vagy. A fájdalmad meg csak vegyületek és kész. És? Az ember megszületik, tanul, dolgozik, családot alapít, szórakozik, nyugdíjba megy, meghal. Ennyi? Ennek semmi értelme. Ha minden csak anyag, akkor tök mindegy mit csinálok. Miért finom a finom, miért szép a szép? Ezeknek nincs értelmük. Semminek semmi értelme... ezt gondoltam egy évig, amíg...

1998 őszén ültem az iskolapadban, irodalom órán. Valahogy támadt egy ilyen gondolatom: "Az élet értelme, ha van Isten, akkor Istent dicsérni!" Hirtelen minden átkattant, nagy örömöm lett, megvan a legfontosabb válasz! A tanár ezalatt épp arról beszélt, hogy " cél és értelem emberi fogalmak, ezek igazából nem is léteznek, a világnak pedig nincs rá szüksége" - idézett valami híres írótól.
Elkezdtem tiltakozni magamban, hogy ez baromság, hogy így lehűtik az embereket, és kioltják a reményüket. A 70 éves korlátozott börtönéletnek semmi értelme. Ha meg Isten lennék, én is valószínű azért teremtenék, hogy örömömet leljem bennük és hogy szeressük egymást a teremtményeimmel. Mikor vége lett az órának, elmondtam a legjobb barátomnak, hogy végre megvan az élet értelme, aki ennyit mondott: "Te hülye vagy!" Szép kis barát...

Istenről azt hittem, valahol a világűr szélén ül, elérhetetlen távolságban... de nekem kellett ez az Isten, akárki is az. Nélküle nincs értelme a véges anyagi életnek, ő meg biztos tudja, mire jó ez az egész hisz ő találta ki. Volt egy tag a zenekarban. Ő volt a "szektás". Egy ideje elmardt a szombati próbákról, mert ment a szektájába. Tudtam, hogy ő lesz az, aki választ ad az istenes kérdéseimre és el is kezdtem őt kérdezni. Miért így? Miért úgy? És ha? Mi van azokkal, akik? stb... Türelmes volt. Nem mindenre tudott választ, volt amire igen. Néha már megszólítottam Istent, és kértem tőle valamit.

1999 májusában nem tudom miért, de megkérdeztem a már nem is annyira "szektás" barátomat, "Hogyan lehet örök életem?" És már vártam a listát, hogy ezt kell tenni meg azt kell tenni. A sok elutasítottság megfeleléskényszert vált ki az emberből. Na, akkor Istennek is meg kell felelni majd... "Ha hiszel Jézusban, örök életed van!" - jött a válasz. Se több, se kevesebb. "Ennyi?" "Ennyi!!!" Hát, ha csak ennyi, akkor én hiszek benne. "Most buliznak a mennyben miattad!!!" Tényleg??? Nekem sose örült senki. Nem volt egy igazi szülinapom. Nem volt egy alkalom, amikor szerettek és körbeünnepeltek engem...  És ezek meg ott fönt, egy ilyen apróságtól, hogy hiszek, örülnek nekem? Elfogadnak? Szeretnek?

Így indult a dolog. Nem sok mindent értettem, de egyet igen: ISTEN SZERETETT ENGEM, A SÁTÁNISTÁT, AKI GYŰLÖLTEM ŐT. És minden megváltozott... Elkezdtem olvasni a Bibliát. Nem azért, mert kényszerítettek. Soha senki nem "térített" engem. Egyszer észrevettem, hogy nem káromkodok, amikor pl. kéne (fájdalom, csalódás, stb. esetén). Elkezdtem a bűnt bűnnek érezni, és rosszul érezni magam benne. És még lehetne sorolni, de így indult, sok harcon vagyok túl azóta, sok mindenben megpróbált Sátán engem eltántorítani.
De mivel nekem KELL ISTEN és KELL AZ ÖRÖK ÉLET, és NEM VAGYOK HÜLYE, hogy VISSZAMENJEK AZ ÉRTELMETLENSÉGBE, soha nem fogok bedőlni ennek a csalónak. Annak a gyilkosnak, aki az őrületbe vitte és megölte édesanyámat... Bárcsak már akkor ismertem volna JÉZUST. Akkor tudtam volna szeretni anyukámat, és imádkozni érte, hogy kijöjjön a sötétségből.

De most már egyet tehetek. Imádkozom az élőkért, és üggyel-bajjal, bénázva, összevissza megpróbálom elmondani nekik, hogy ISTEN SZERET ÉS BEFOGAD. Ha hülyék vagyunk, akkor is. Ha sátánisták, akkor is. Ha leköpjük, megkorbácsoljuk, káromoljuk Jézust, akkor is. És örök életet ad, bár totál az ellenkezőjét érdemeljük. Én legalább is biztos.

Hát ennyi lenne. Így találtam rá Jézusra, vagy fordítva: Ő énrám.  Remélem, volt benne valami vigasztaló és építő a számodra, amivel tudtál azonosulni.

facebookos hozzászólás: