Tör­té­ne­tem

Ate­is­ta csa­lád­ban nőt­tem fel. Szü­le­im dol­goz­tak, de apám pl. nem na­gyon tö­rő­dött velem azon túl, hogy anya­gi dol­gok­kal el­lá­tott (játék, ruha). Van egy na­gyobb bá­tyám, aki sze­re­tett verni és át­ver­ni. Mivel kicsi vol­tam, az is­ko­lá­ban is én vol­tam a meg­ve­tett egyén a rang­lét­rán. Idő­vel nőtt ben­nem a gyű­lö­let a világ és az em­be­rek iránt. Ér­zé­se­i­met nem mu­tat­tam ki, de így utó­lag tudom, hogy na­gyon is sé­rült vol­tam/va­gyok ezen a téren. Dél­után fo­ciz­tam a su­li­ban. Volt egy ba­rá­tom, ővele brin­gáz­tunk, graf­fityz­tünk, meg ze­ne­ka­roz­tunk.

Bá­tyá­mon ke­resz­tül sá­tá­nis­ta let­tem. Na nem dur­ván, de olyan szin­tig, ami elég volt arra, hogy a lá­za­dást és a gyű­lö­le­tet ki­fe­jez­ze. Fe­ke­te ruha és death metal. Szü­le­im kö­zött kez­dett rom­la­ni a vi­szony. Anyu­kám be­le­ke­rült egy üz­le­ti há­ló­zat­ba (Amway), ami egyre több ide­jét kö­ve­tel­te és az ott­ho­ni ta­lál­ko­zó­ik miatt ne­künk egyre töb­bet kel­lett az utcán lenni. Anyu­kám al­ko­ho­lis­ta is lett és min­den­fé­le ok­kult do­log­ba me­ne­kült (talp­masszázs, agy­kont­roll, ön­gyó­gyí­tás, stb). Ettől ski­zof­rén­né vált. De a pszi­chi­á­te­rek nem tud­tak se­gí­te­ni. Néha tisz­ta ideg­be­teg­gé vált, és ve­szé­lyes­sé. Volt, hogy 3 ro­ham­men­tős alig tudta őt ki­vin­ni. Oly­kor már azt is gon­dol­tam, "Bár­csak anyu ne lenne!"

1997 ok­tó­be­ré­ben ki­ug­rott a ha­to­dik­ról és meg­halt. Nem ér­de­kelt. Nem sír­tam. In­téz­ked­tem, dik­tál­tam az ada­to­kat a hely­szí­ne­lők­nek míg apám és bá­tyám sír­tak. Csak egy idő múlva esett le, hogy már nincs anyu.

Ak­kor­tájt már egy ideje gon­dol­koz­tam, hogy az élet­nek nincs ér­tel­me. Ha az élet véges, és utána nincs semmi, akkor tök mind­egy mit csi­ná­lok. Sem­mi­nek sincs ér­tel­me. Ha él­ve­zem, és egy­szer vége, akkor semmi ér­tel­me nem volt, hogy él­vez­tem egy ideig, mert ha­lá­lom után már nem va­gyok. Ha fel­ta­lál­tam, ver­set írtam, sze­ret­tem, al­kot­tam, sza­po­rod­tam: semmi ér­tel­me, mert ha­lá­lom után nem va­gyok. Ha min­den­kit szét­gyil­kol­tam, ki­hasz­nál­tam, ki­ra­bol­tam, stb: semmi ér­tel­me, mert egy­szer sem­mi­vé le­szek. Ha le­vá­gom a kezed, tök mind­egy, mert csak ato­mok­ból állsz, csak ennyi vagy: né­hány atom. És tök mind­egy, hogy egybe, vagy külön vagy. A fáj­dal­mad meg csak ve­gyü­le­tek és kész. És? Az ember meg­szü­le­tik, tanul, dol­go­zik, csa­lá­dot ala­pít, szó­ra­ko­zik, nyug­díj­ba megy, meg­hal. Ennyi? Ennek semmi ér­tel­me. Ha min­den csak anyag, akkor tök mind­egy mit csi­ná­lok. Miért finom a finom, miért szép a szép? Ezek­nek nincs ér­tel­mük. Sem­mi­nek semmi ér­tel­me... ezt gon­dol­tam egy évig, amíg...

1998 őszén ültem az is­ko­la­pad­ban, iro­da­lom órán. Va­la­hogy tá­madt egy ilyen gon­do­la­tom: "Az élet ér­tel­me, ha van Isten, akkor Is­tent di­csér­ni!" Hir­te­len min­den át­kat­tant, nagy örö­möm lett, meg­van a leg­fon­to­sabb vá­lasz! A tanár ez­alatt épp arról be­szélt, hogy " cél és ér­te­lem em­be­ri fo­gal­mak, ezek iga­zá­ból nem is lé­tez­nek, a vi­lág­nak pedig nincs rá szük­sé­ge" - idé­zett va­la­mi híres író­tól.
El­kezd­tem til­ta­koz­ni ma­gam­ban, hogy ez ba­rom­ság, hogy így le­hű­tik az em­be­re­ket, és ki­olt­ják a re­mé­nyü­ket. A 70 éves kor­lá­to­zott bör­tön­élet­nek semmi ér­tel­me. Ha meg Isten len­nék, én is va­ló­szí­nű azért te­rem­te­nék, hogy örö­mö­met lel­jem ben­nük és hogy sze­res­sük egy­mást a te­remt­mé­nye­im­mel. Mikor vége lett az órá­nak, el­mond­tam a leg­jobb ba­rá­tom­nak, hogy végre meg­van az élet ér­tel­me, aki ennyit mon­dott: "Te hülye vagy!" Szép kis barát...

Is­ten­ről azt hit­tem, va­la­hol a vi­lág­űr szé­lén ül, el­ér­he­tet­len tá­vol­ság­ban... de nekem kel­lett ez az Isten, akár­ki is az. Nél­kü­le nincs ér­tel­me a véges anya­gi élet­nek, ő meg biz­tos tudja, mire jó ez az egész hisz ő ta­lál­ta ki. Volt egy tag a ze­ne­kar­ban. Ő volt a "szek­tás". Egy ideje el­mardt a szom­ba­ti pró­bák­ról, mert ment a szek­tá­já­ba. Tud­tam, hogy ő lesz az, aki vá­laszt ad az is­te­nes kér­dé­se­im­re és el is kezd­tem őt kér­dez­ni. Miért így? Miért úgy? És ha? Mi van azok­kal, akik? stb... Tü­rel­mes volt. Nem min­den­re tu­dott vá­laszt, volt amire igen. Néha már meg­szó­lí­tot­tam Is­tent, és kér­tem tőle va­la­mit.

1999 má­ju­sá­ban nem tudom miért, de meg­kér­dez­tem a már nem is annyi­ra "szek­tás" ba­rá­to­mat, "Ho­gyan lehet örök éle­tem?" És már vár­tam a lis­tát, hogy ezt kell tenni meg azt kell tenni. A sok el­uta­sí­tott­ság meg­fe­le­lés­kény­szert vált ki az em­ber­ből. Na, akkor Is­ten­nek is meg kell fe­lel­ni majd... "Ha hi­szel Jé­zus­ban, örök éle­ted van!" - jött a vá­lasz. Se több, se ke­ve­sebb. "Ennyi?" "Ennyi!!!" Hát, ha csak ennyi, akkor én hi­szek benne. "Most bu­liz­nak a menny­ben mi­at­tad!!!" Tény­leg??? Nekem sose örült senki. Nem volt egy igazi szü­li­na­pom. Nem volt egy al­ka­lom, ami­kor sze­ret­tek és kör­be­ün­ne­pel­tek engem...  És ezek meg ott fönt, egy ilyen ap­ró­ság­tól, hogy hi­szek, örül­nek nekem? El­fo­gad­nak? Sze­ret­nek?

Így in­dult a dolog. Nem sok min­dent ér­tet­tem, de egyet igen: ISTEN SZE­RE­TETT ENGEM, A SÁ­TÁ­NIS­TÁT, AKI GYŰ­LÖL­TEM ŐT. És min­den meg­vál­to­zott... El­kezd­tem ol­vas­ni a Bib­li­át. Nem azért, mert kény­sze­rí­tet­tek. Soha senki nem "té­rí­tett" engem. Egy­szer ész­re­vet­tem, hogy nem ká­rom­ko­dok, ami­kor pl. kéne (fáj­da­lom, csa­ló­dás, stb. ese­tén). El­kezd­tem a bűnt bűn­nek érez­ni, és rosszul érez­ni magam benne. És még le­het­ne so­rol­ni, de így in­dult, sok har­con va­gyok túl azóta, sok min­den­ben meg­pró­bált Sátán engem el­tán­to­rí­ta­ni.
De mivel nekem KELL ISTEN és KELL AZ ÖRÖK ÉLET, és NEM VA­GYOK HÜLYE, hogy VISSZA­MEN­JEK AZ ÉR­TEL­MET­LEN­SÉG­BE, soha nem fogok be­dől­ni ennek a csa­ló­nak. Annak a gyil­kos­nak, aki az őrü­let­be vitte és meg­öl­te édes­anyá­mat... Bár­csak már akkor is­mer­tem volna JÉ­ZUST. Akkor tud­tam volna sze­ret­ni anyu­ká­mat, és imád­koz­ni érte, hogy ki­jöj­jön a sö­tét­ség­ből.

De most már egyet te­he­tek. Imád­ko­zom az élő­kért, és üggyel-baj­jal, bé­náz­va, össze­vissza meg­pró­bá­lom el­mon­da­ni nekik, hogy ISTEN SZE­RET ÉS BE­FO­GAD. Ha hü­lyék va­gyunk, akkor is. Ha sá­tá­nis­ták, akkor is. Ha le­köp­jük, meg­kor­bá­csol­juk, ká­ro­mol­juk Jé­zust, akkor is. És örök éle­tet ad, bár totál az el­len­ke­ző­jét ér­de­mel­jük. Én leg­alább is biz­tos.

Hát ennyi lenne. Így ta­lál­tam rá Jé­zus­ra, vagy for­dít­va: Ő énrám.  Re­mé­lem, volt benne va­la­mi vi­gasz­ta­ló és építő a szá­mod­ra, ami­vel tud­tál azo­no­sul­ni.