Az első sze­re­tet

Nem szok­tam túl gyak­ran ál­mod­ni. De még annak ide­jén volt egy álmom... azok közül a rit­kák közül, ame­lyek­re em­lék­szem... be­szél­get­tem va­la­ki­vel... az arcát nem lát­tam, de ott állt fö­löt­tem... a hang­ja sem ér­de­kes, mi­lyen volt... de ami fon­tos, az meg­ma­radt... Lehet, sőt, biz­tos, hogy pon­tat­la­nul idé­zem, de talán az üze­net, ami fon­tos, nem maguk a sza­vak. Amit le­írok, annál jóval hosszabb volt a be­szél­ge­tés, de ez a lé­nyeg.

Tudod, At­ti­la, a menny miért lesz menny? Mi teszi majd mennyé? Az, hogy nem fog­nak többé bán­ta­ni, beléd kötni, beléd rúgni, be­csap­ni, kri­ti­zál­ni, el­uta­sí­ta­ni, ki­hasz­nál­ni, ha­ra­gud­ni rád. Hogy sze­ret­ni fog­nak és el le­szel fo­gad­va. S hogy te magad sem fogsz többé bán­ta­ni má­so­kat és te is fogsz tudni végre úgy sze­ret­ni, ahogy min­dig is sze­ret­tél volna. Mert Én ott le­szek, meg­vi­gasz­ta­lok min­den­kit, le­tör­lök min­den könnyet és be­kö­tö­zöm a meg­seb­hedt szí­ve­ket, és újjá te­rem­tek min­dent.

Nem csak én éb­red­tem fel könnyes sze­mek­kel... ami­kor ezt pár évvel ké­sőbb el­mond­tam va­la­ki­nek, lát­tam, ahogy az il­le­tő sze­mei is el­áz­tak... és ott akkor, va­la­hogy ki­jött a szá­mon még az is, hogy ebben az a leg­szebb, hogy mind­ez in­gyen a miénk lehet, mert Jézus ki­fi­zet­te ennek az árát a ke­resz­ten. Ekkor a szom­jas lélek fel­ki­ál­tott: „ÉS EZT NEKEM EDDIG MIÉRT NEM MOND­TA EL ÍGY SENKI?” Pedig már több éve tagja volt egy­ház­nak és bib­li­ás gyü­le­ke­ze­ti kö­rök­be is járt...

Nos, meg­val­lom, én sem ezt akar­tam neki el­mon­da­ni. Egész más járt a fe­jem­ben, hogy ho­gyan ok­tas­sam őt ki és „té­rít­sem meg”. Még bib­li­ai idé­ze­tem is volt... De va­la­mi tör­tént ott akkor. Is­te­ni be­avat­ko­zás­nak ne­vez­ném ezt, ami­kor is hir­te­len Ő szól ál­ta­lunk és veszi át nyel­vünk mik­ro­fon­ját. Per­sze tu­da­tá­ban va­gyunk minden­nek, de va­la­hogy azt is tud­juk, hogy itt most va­la­mi mennyei, va­la­mi ter­mé­szet­fe­let­ti zaj­lik. Nem csin­nad­rat­ták­kal, hanem be­le­foly­va a ter­mé­sze­tes­be. Egy il­luszt­rá­ci­ó­val sze­ret­nék se­gí­te­ni ennek meg­ér­té­sé­ben. Simon Pé­ter­nek – egy­nek Jézus ti­zen­két fő-fő ta­nít­vá­nyai közül, a nagy apos­tol­nak, cso­da­gyó­gyí­tó­nak, aki vagy három évet Jé­zus­sal járt (!!!) –, szó­val neki is külön ki kel­lett je­len­te­nie Is­ten­nek, hogy Jézus iga­zá­ból nem csak egy rabbi-guru, hanem a Meg­vál­tó Ki­rály, az élő Is­ten­től szár­ma­zó Isten-ember. Majd rög­tön utána egy ak­ko­ra os­to­ba­sá­got mon­dott, hogy Jé­zus­nak meg kel­lett őt fed­de­ni, hogy ör­dö­gi volt, amit mon­dott. Sze­rin­tem maga Péter is el­gon­dol­kod­ha­tott, mi is tör­tént vele. Óh, hány­szor esett már meg velem is mind­ket­tő...

Egy­szer mint­ha is­te­ni böl­cses­ség­gel be­szél­nénk, más­szor meg mint­ha egye­nest a mély­ség­ből osz­ta­nánk a ta­ná­csot. Mint­ha csak hang­sze­rek vol­nánk, amin hol egy mű­vész ját­szik, hol pedig egy bar­bár. És nem csak abban, amit mi mon­dunk és te­szünk. Hanem abban is, ahogy ve­lünk bán­nak.

Leg­szí­ve­seb­ben azt ki­ál­ta­nám bele a vi­lág­ba: Bán­junk úgy egy­más­sal – sőt sok­kal in­kább úgy – , mint ahogy a ze­nész a hang­sze­ré­vel és a mű­gyűj­tő a kin­cse­i­vel. Lát­tál már vi­lág­hí­rű zon­go­ris­tát, aki tönk­re­csap­kod­ja dü­hé­ben a zon­go­rát, amin leg­szebb da­rab­ja­it adja elő? Nem in­kább arra tö­rek­szik, minél szeb­ben játsszon rajta, hogy örö­met sze­rez­hes­sen kö­zön­sé­gé­nek? Isten re­mek­mű­vei és köl­te­mé­nyei va­gyunk. És nem csak én és te, hanem... az a másik is... És igen. A sze­re­tet Is­te­ne az, aki sze­ret­ne raj­tunk minél töb­bet ját­sza­ni. Az Isten, aki úgy sze­re­tett min­ket, hogy Jé­zust már akkor el­küld­te ér­tünk a ke­reszt­re, ami­kor még bű­nö­sök vol­tunk.

Annyi­ra, de annyi­ra ki va­gyunk szol­gál­tat­va Isten ke­gyel­me érin­té­sé­nek. Sok­szor a leg­jobb szán­dé­kunk is sá­tá­ni és pusz­tí­tó ha­tá­sú, más­kor meg, ami­kor nem is gon­dol­juk, Isten raj­tunk ke­resz­tül érint meg szí­ve­ket. Hoz­zánk ha­son­ló üres, célt té­vesz­tett, de ér­tel­met és el­fo­ga­dást ke­re­ső szí­ve­ket... Mert nincs kü­lönb­ség, mind­nyá­jan vét­kez­tünk és szük­sé­günk van Isten böl­cses­sé­gé­re, igaz­sá­gá­ra, érin­té­sé­re, ra­gyo­gá­sá­ra, bé­ké­jé­re vagy épp ki­iga­zí­tá­sá­ra, kinek épp mikor me­lyik kell ahhoz, hogy meg­ta­lál­ja az ÉLET ÉR­TEL­MÉT és vissza­tér­jen az ELSŐ SZE­RE­TET­HEZ, ahhoz a sze­re­tet­hez, ami­nek el­fo­ga­dá­sá­ra és él­ve­ze­té­re ere­de­ti­leg te­remt­ve let­tünk.

Talán ez a dal is ki­csit erről szól...

Nincs más, csak Te, csak Te, egye­dül csak Te
Így egy­sze­rű­en: Te, ó-ó-ó, csak Te

Úr Jézus, érints meg min­ket újra és hó­dítsd vissza szí­vün­ket Ma­gad­nak. Szük­sé­günk van Rád.

Ami­kor meg­érint a ke­gye­lem, nyu­godt lesz az éle­ted.