Is­ten­nel járni

Olyan jó Is­ten­nel járni. Ő sosem vádol, hanem min­dig hely­re­tesz, meg­erő­sít, bá­to­rít és em­lé­kez­tet arra, hogy igaz va­gyok. Olyan jó, hogy ami­kor el­ron­tom, ő nem szid le, nem kell tö­ké­le­tes­nek len­nem, mégis annak lát, sze­ret, el­fo­gad és el­hal­moz min­den jóval.

És olyan jó, hogy el­tá­vo­lít­ja éle­tünk­ből azo­kat a té­nye­ző­ket, amik el akar­ná­nak tán­to­rí­ta­ni min­ket az Ő ke­gyel­mé­től, fel­té­tel nél­kü­li ké­nyez­te­tő sze­re­te­té­től...

Mert ak­ko­ra harc fo­lyik azért, hogy el­ve­gyék ko­ro­nán­kat, ki­rá­lyi mél­tó­sá­gun­kat, amit Jézus drága véren szer­zett meg ne­künk egy­szer és min­den­kor­ra... igen, egy hosszú ki­ha­gyás után írok ismét. Át­ment raj­tam a tör­vény szi­go­ra fél éven ke­resz­tül, hogy el­tán­to­rít­son... de a ke­gye­lem nem adja fel velem kap­cso­lat­ban, és kihoz a gö­dör­ből.

„Vi­sel­kedj úgy, mint egy ki­rály­fi!” – hal­lot­tam szí­ven mé­lyén azt a halk és sze­lid, de ha­tá­ro­zott apai han­got még úgy 2010 kör­nyé­kén, ami­kor egy­szer azért imád­koz­tam, hogy le­gyen egy tár­sam. Tér­de­i­men gub­basz­tot­tam, mint­egy „Illés-po­zí­ci­ó­ban” össze­ku­po­rod­va, ké­nyel­met­le­nül, a nad­rág is szo­rí­tott, mikor Isten szó­lí­tott, hogy hagy­jam abba ezt a val­lá­sos vi­sel­ke­dést előt­te, és vi­sel­ked­jek úgy, mint­ha a fia len­nék, s nem va­la­mi musz­lim vagy szol­ga... Meg­le­pet­ten fel­kel­tem, és foly­tat­tam to­vább a mon­dó­ká­mat, mi­köz­ben újra szólt hoz­zám: „Emeld fel a fejed!” – hi­szen bár már lá­ba­i­mon áll­tam előt­te, még min­dig le­hor­gasz­tott fej­jel.

A kö­rül­mé­nyek, em­be­rek, har­ca­ink, bu­ká­sa­ink, az el­vá­rá­sok, mind-mind arra kény­sze­rí­te­nek, hogy ku­po­rod­junk tér­de­ink­re le­hor­gasz­tott fej­jel, fé­reg­ként... de a meg­vál­tó apai szíve (igen, Ő tö­ké­le­tes apa, aki ki­hoz­za be­lő­lünk a leg­job­bat) ezt nem en­ge­di.

Min­den, de min­den ezen a vi­lá­gon pró­bál­ja el­hi­tet­ni ve­lünk, hogy rosszak, sze­ren­csét­le­nek és al­kal­mat­la­nok va­gyunk. És ha a lát­ha­tók­ra né­zünk, akkor ez így is van. Ami­kor nem va­gyunk őszin­ték ma­gunk­hoz, ezt pró­bál­juk el­ta­kar­ni, és ki­fe­lé a pro­fesszi­o­ná­li­sat mu­tat­ni, hol­ott belül sí­runk és leg­szí­ve­seb­ben te­le­ki­ál­ta­nánk a vi­lá­got fáj­dal­munk­kal. De nem lehet, mert ste­ril­nek kell lát­sza­nunk...

De Isten, oh mi­lyen jó csak be­le­ros­kad­ni Isten alat­tam levő és éle­te­met tartó örök­ké­va­ló ke­ze­i­be azzal a bi­za­lom­mal, hogy ő a leg­rosszabb ál­la­po­tom­ban is ugyan­úgy sze­ret, mint ami­kor top­pon va­gyok, hepi és má­so­kat bá­to­rí­tó.

Hogy igen, a ke­resz­tény­ség­ben is ott van az a moz­ga­lom, a po­zi­tív meg­val­lá­sos­di, hogy be­szélj po­zi­tí­van a jö­vőd­ről, és akkor jó lesz min­den, de ha csak a rosszat mon­dod, akkor vi­gyázz, mert olyan is le­szel... áhh, és akkor ta­lál­ko­zol Jé­zus­sal és azzal a rég­óta sán­tán fekvő be­teg­gel a Bet­hes­da me­den­cé­nél (János 5), és Jézus ismét meg­cá­fol egy mo­dern ke­resz­tény val­lá­sos tör­vény­rend­szert:

 – Akarsz-e meg­gyó­gyul­ni?
 – Nincs em­be­rem, aki be­vin­ne a tóba, ami­kor fel­ka­va­ro­dik a vize, hogy meg­gyó­gyul­jam. Mire oda­ér­nék, min­dig va­la­ki más lép be előt­tem.
 – Kelj fel, vedd a be­teg­ágya­dat és menj haza.

Nézd csak meg, ked­ves ol­va­sóm, igen, ez a Bib­li­á­ban van, még­pe­dig az ÖRÖM­HÍR­ben, János evan­gé­li­u­má­ban, és nem a mó­ze­si tör­vény­ben vagy a pél­da­be­szé­dek „bölcs ön­ja­ví­tó élet­ta­ná­csai” kö­zött. Nem a jé­zus­ta­lan csi­náld magad ke­resz­tény­ség­ben, hanem egy olyan szi­tu­á­ci­ó­ban, ami­kor Jézus maga szán meg egy re­mény­te­len em­bert és segít rajta. Ez a ke­gye­lem. Onnan fent­ről, spon­tán, és nem innen lent­ről, aka­rat­erő­ből.

Jézus az ő drága ke­gyel­mé­vel fe­lül­múl­ta Joel Os­teen, Joyce Meyer és a töb­bi­ek „po­zi­tív meg­val­lá­sos­di”, „mo­so­lyogj” és „tartsd meg a po­zi­tív hoz­zá­ál­lást” új­ke­resz­tény tör­vé­nye­it. A be­teg­ben sem­mi­fé­le re­mény és el­vá­rás nem volt már. A lát­ha­tók­ra nézve nem sok esé­lye volt, hogy va­la­ha is kijön be­teg­sé­ge bör­tö­né­ből. Lúzer volt, lassú és sosem ér­het­te el a gyó­gyu­lást ön­erő­ből. S Jézus (az igazi Jézus) az ilyen lú­ze­re­ket, utol­só­kat, a világ sze­mé­ben sen­ki­ket vá­laszt­ja ki, hogy raj­tuk di­cső­ít­se meg magát, és szé­gye­nít­se meg a va­la­ki­ket.

Ami­kor Jézus meg­kér­dez­te, „akarsz-e meg­gyó­gyul­ni”, a beteg egy ne­ga­tív meg­val­lás­sal vá­la­szolt. Nem a hi­té­vel jött, sem a re­mény­ke­dő el­vá­rá­sa­i­val Isten felé, hanem azzal, amije nincs. Hogy nincs ba­rát­ja, és hogy semmi esé­lye sincs a töb­bi­ek­hez ha­son­lít­va magát. Ha Jézus be­do­bo­zol­ná magát Joel Os­teen és Joyce Meyer ta­ní­tá­sa­i­ba, akkor nem se­gí­tett volna az em­be­ren. Nem mond­ta, hogy „Bocs, mivel nem látok hitet és re­mény­ke­dést ben­ned, ezért most nem tudok se­gí­te­ni.” Vagy: „Majd ha egész­sé­ges­nek látod magad, akkor fog meg­tör­tén­ni.” Nem, hanem a ne­ga­tív meg­val­lás el­le­né­re, igen, el­le­né­re, is­mét­lem, el­le­né­re (mert a ke­gye­lem a tör­vény el­le­né­re mű­kö­dik!!!), tehát a ne­ga­tív meg­val­lás el­le­né­re rá­pa­ran­csolt a bé­ná­ra, hogy vegye az ágyát és men­jen haza, aki azon­nal meg­gyó­gyult.

Ezért sze­re­tem a ke­gyel­met, ezért sze­re­tem Jé­zust, mert nincs az a hi­bá­zás és baki, amit Ő ne tudna hely­re­ál­lí­ta­ni. Ő nem le­do­ron­gol né­hány tör­vénnyel, mi­lyen­nek kéne len­ned, ami­kor nem men­nek a dol­gok, hanem fel­épít, és olyan­ná tesz, ami­lyen­né len­ned kel­le­ne. Ingen, ke­gye­lem­ből, erő­fe­szí­tés nél­kül, az el­vá­rá­sok el­le­né­re.

Ba­rá­tom, ha bárki vagy bár­mi­fé­le ta­ní­tás azt mon­da­ná, mi­lyen­nek kéne len­ned, és látod, ennek el­le­né­re mi­lyen vagy, és el­csüg­ged­tél, hogy sosem le­szel olyan, van egy jó hírem. Jézus oda akar hoz­zád jönni, hogy fel­emel­je fejed, hogy össze­szedd a be­teg­ágyad, és hogy ki­rály­fi­hoz mél­tó­an kezdd el ma­ga­dat érez­ni.

És még arra is tett neked ígé­re­tet, hogy bár kevés az erőd, de mivel hall­gat­tál ke­gyel­mé­nek sza­vá­ra és ne­vé­nek meg­men­tő ere­jét nem ta­gad­tad meg, ezért meg­ad­ja neked, hogy el­jöj­je­nek hoz­zád a vádló em­be­rek és a tör­vény­ke­ző gyü­le­ke­ze­tek ve­ze­tői eléd, és lát­ván Isten jó­sá­gát raj­tad, el­is­mer­jék, hogy Jézus kü­lö­nö­sen sze­ret téged, és ezért el­kezd­je­nek tisz­tel­ni téged (Je­le­né­sek 3:7-9).

És tudom, hogy ez velem is meg fog tör­tén­ni, mert Isten nem ha­zu­dik. Azok a szi­go­rú em­be­rek oda fog­nak elém jönni, és újra látni fog­ják, hogy gyen­ge­sé­ge­im el­le­né­re Isten mel­let­tem áll. Nem azért, mert kü­lönb len­nék náluk, hanem mert a ke­gye­lem kü­lönb a tör­vény­nél. És így ők is át fog­nak jönni a tör­vé­nye­ik­ből és maguk csi­nál­ta sza­bá­lya­ik­ból a fel­té­tel nél­kü­li meg­bo­csá­tó sze­re­tet ten­ge­ré­nek sod­rá­sá­ba.

A fel­ma­gasz­ta­lás nem em­be­rek­től jön, nem a saját erőnk­ben és te­het­sé­günk­ben való bi­za­ko­dás­ból, hanem az idők­től és al­kal­mak­tól függ, mert az Úr ke­gyel­mé­ből jön. In­gyen, az Ő sze­re­te­te miatt, s nem azért, mert ügye­sen he­lyez­ked­tél és küz­döt­tél érte.

Régen azt ta­nul­tuk, hogy kezdj el gyö­nyör­köd­ni az Úrban, és akkor adja meg a szí­ved ké­ré­sét. De az Új­szö­vet­ség mást mond. Isten már eleve gyö­nyör­kö­dik ben­ned (Efe­zus 1:6), mint meny­asszo­nyá­ban, és azért adja meg szí­ved ké­ré­sét, mert őrül­ten sze­rel­mes beléd, és örö­möt akar neked sze­rez­ni.

Igen, Isten gyö­nyör­kö­dik ben­ned. Is­mét­lem, ben­ned. És Ő most azt üzeni neked, állj lá­ba­id­ra egye­ne­sen, emeld fel a fejed, és kö­ze­ledj felé ki­rály­hoz méltó módon. Mondd ki bát­ran, méltó va­gyok Is­ten­hez, mert mél­tó­vá tett a meg­tö­re­tett test és a ki­on­tott vér. Já­rulj bi­za­lom­mal a Ki­rály­hoz a vér vörös sző­nye­gén át. Nyu­godj meg, nem fogja le­ha­rap­ni a fejed, nem fogja hi­bá­i­dat fel­ró­ni, hisz azo­kat már fel­rót­ta Jézus tes­té­re, és el­ítél­te bű­ne­i­det a ke­resz­ten. Sza­ladj oda Is­ten­hez, mint sze­re­tő és tö­rő­dő apu­kád­hoz, és végre légy őszin­te és öntsd ki neki szí­ved ké­ré­sét. És bízd rá a töb­bit, ő tudja, mi­előtt kér­nél, mire van szük­sé­ged, ő min­den­ha­tó, és min­dent meg tud tenni érted, hogy aztán di­cső­ít­hesd őt tele to­rok­ból.

Örülj, ha gyen­gé­nek és te­he­tet­len­nek érzed magad. Ne tit­kold el, hanem örülj. Mert ez egy ha­tal­mas le­he­tő­ség a sem­mi­ből te­rem­tő és ha­lot­ta­kat fel­tá­masz­tó Is­te­ned szá­má­ra a be­avat­ko­zás­ra, a tör­vé­nyek át­hú­zá­sá­ra és ci­ni­ku­sa­id meg­szé­gye­ní­té­sé­re. Ha fel is adtad már ál­ma­i­dat, mert ahhoz is gyen­ge vol­tál, hogy ki­tarts ben­nük, tudd, Isten bár­mi­kor elő­hoz­hat­ja azo­kat a sem­mi­ből, hogy meg­lep­jen, és hogy meg­ör­ven­dez­tet­hes­sen. Mert Ő ilyen, gyö­nyör­kö­dik az övéi bő­völ­kö­dé­sé­ben.

Ez a cikk nem rólad szólt, nem is rólam. De a szu­per-szel­le­mi­e­ket ki­áb­rán­dít­va nem is Is­ten­ről szólt. Hanem az Isten és a köz­tünk való hó­dí­tó és hely­re­ál­lí­tó sze­re­tet­kap­cso­lat­ról. Én nem egy ön­ja­ví­tó mód­szert hir­det­ni jöt­tem, sem pedig egy tá­vo­li di­cső­ség-szom­jas Is­tent, hanem egy sze­re­tő és ön­ma­gát bű­nö­sö­kért és re­mény­vesz­tet­te­kért adó meg­men­tő Is­tent, aki­nek te vagy szeme fénye és ezért min­de­nét érted adta.

Elég a val­lás­ból és elég az ön­ja­ví­tás­ból. El­jött az Is­ten­nel való sze­rel­mes kap­cso­lat ideje. Ezt je­len­ti Is­ten­nel járni. És bár­mi­lyen meg­döb­ben­tő, nem ké­szí­tet­tem jegy­ze­tet, ami­kor ezt a cik­ket írtam. A sze­rel­mes em­be­rek nem jegy­ze­tek­kel ta­ní­ta­nak Sze­rel­mük­ről, hanem csak ára­doz­nak és ára­doz­nak! En­gedd, hogy újra és újra meg­hó­dít­son, akkor és úgy, ami­kor és ahogy ő akar – ennyi a re­cept, semmi más!

En­gedd, hogy Isten hó­dít­son meg, és nyu­godt lesz az éle­ted.