Pén­tek van. De jön már a va­sár­nap!

Dr. Tony Cam­po­lo, egy híres pré­di­ká­tor el­me­sé­li egy tör­té­ne­tét egy kis pré­di­ká­ció-ver­se­nyé­ről, ame­lyet egy afro-ame­ri­kai gyü­le­ke­zet idős és bölcs pré­di­ká­to­rá­val ví­vott. Ez egy, a Hús­vé­tot meg­elő­ző pén­te­ki napon tör­tént. Dr. Cam­po­lo el­mond­ja, hogy ho­gyan adta elő azt a tö­ké­le­tes, min­den rész­le­té­ben jól meg­al­ko­tott pré­di­ká­ci­ót. A gyü­le­ke­ze­tet tény­leg mennyei ma­gas­la­tok­ba rö­pí­tet­te. Majd, mi­u­tán be­fe­jez­te, leült az idős afro-ame­ri­kai pász­tor mellé, meg­pas­kol­ta a tér­dét, és azt mond­ta neki: „Na, ezt múld felül, test­vér.” Az idős fe­ke­te pász­tor rá­né­zett, és így fe­lelt: „Fi­gyeld az öre­get.”

Egy­sze­rű pré­di­ká­ció volt. Az idős lel­ki­pász­tor hal­kan kezd­te, majd fo­ko­za­to­san emel­te a hang­ere­jét, amíg az egész kö­zön­ség tel­je­sen csat­la­ko­zott, is­mé­tel­ve a ki­fe­je­zé­se­ket egy­ön­te­tű­en. A ta­ní­tás va­la­hogy így hang­zott:

Pén­tek van...

Pén­tek van, és az én Jé­zu­som ha­lott a ke­resz­ten. Pén­tek van. De jön már a va­sár­nap!

Pén­tek van, és Mária ki­sír­ta már a sze­me­it. A ta­nít­vá­nyok el­sza­lad­va szét­szé­led­tek, aho­gyan a pász­tor nél­kü­li nyáj juhai szét­szé­led­nek. Pén­tek van. De jön már a va­sár­nap!

Ahogy foly­tat­ta a be­szé­det, fo­lya­ma­to­san egyre erő­sebb hang­erő­vel és hang­súllyal mond­ta:

Pén­tek van. A kri­ti­ku­sok látva a világ dol­ga­it, azt mond­ják: Ahogy a dol­gok vol­tak, úgy is ma­rad­nak; sem­mit sem vál­toz­tat­hatsz meg ezen a vi­lá­gon, az ég vi­lá­gon sem­mit. De azok a kri­ti­ku­sok nem tud­ják, hogy pén­tek van. Jön már a va­sár­nap.

Pén­tek van, és most azok az erők van­nak ha­tal­mon, ame­lyek el­nyom­ják a sze­gé­nye­ket, és fáj­dal­ma­kat okoz­nak a sze­gé­nyek­nek. Pén­tek van. Jön már a va­sár­nap!

Cam­po­lo el­me­sé­li, ahogy az idős pász­tor foly­tat­ta ugyan­az­zal a ki­fe­je­zés­sel fél órán át, majd már egy órán át, majd már más­fél órán át:

Pén­tek van. Jé­zust már le­tar­tóz­tat­ták. De jön már a va­sár­nap!

Pén­tek van. A ta­nít­vá­nyok el­búj­nak, Péter pedig le­ta­gad­ja, hogy is­mer­te va­la­ha az Urat. De jön már a va­sár­nap!

Pén­tek van. Jézus Iz­ra­el fő­pap­ja előtt áll, némán, mint va­la­mi bá­rány a vá­gó­híd előtt. De jön már a va­sár­nap!

Pén­tek van. Pi­lá­tus úgy véli, hogy ke­ze­it tisz­tá­ra mosva ki­ke­rül­het a baj­ból. A fa­ri­ze­u­sok is ott set­ten­ked­nek kö­rü­löt­te, ne­vet­ve és bök­dös­ve egy­mást jó­ked­vük­ben. Azt gon­dol­ják, három év után végre vissza­ke­rült hoz­zá­juk az irá­nyí­tás, és a hely­zet ma­gas­la­tán áll­nak. De nem tud­ják, hogy pén­tek van! Jön már a va­sár­nap!

Pén­tek van. Jé­zust meg­ve­rik, ki­gú­nyol­ják és le­kö­pik. De jön már a va­sár­nap!

Pén­tek van. Azok a római ka­to­nák Urunk hátát ütik bőr­ből ké­szí­tett os­tor­ral, még­pe­dig olyan­nal, ami­ből csont-, üveg- és fém­da­ra­bok áll­nak ki. De jön már a va­sár­nap!

Pén­tek van. Az Em­ber­fia szi­lár­dan áll, ahogy rá­nyom­ják fe­jé­re a tö­vis­ko­ro­nát. De jön már a va­sár­nap!

Pén­tek van. Nézd, ahogy megy fel a Gol­go­tá­ra, ahogy a vére csö­pög a tes­té­ből. Nézd a ke­resz­tet, ami éppen rá­esik a há­tá­ra, ahogy meg­bot­lott a teher alatt. Pén­tek van. De jön már a va­sár­nap!

Pén­tek van. Nézd azo­kat a római ka­to­ná­kat, ahogy éppen be­le­ve­rik a sze­ge­ket az én Uram ke­zé­be és lá­bá­ba. Halld Jé­zu­som ki­ál­tá­sát: Atyám, bo­csáss meg nekik! Pén­tek van. De jön már a va­sár­nap!

Pén­tek van. Jézus lóg a ke­resz­ten. Vér­zik és hal­dok­lik. De jön már a va­sár­nap!

Pén­tek van. Az ég el­sö­té­tül, a föld ráz­kód­ni kezd, és Ő, aki bűnt nem is­mert, bűnné lett ér­tünk. A Szent Isten, aki nem vál­lal­hat kö­zös­sé­get a bűn­nel, ki­ön­ti igaz­sá­gos ha­rag­ját azon a tö­ké­le­tes ál­do­za­ti bá­rá­nyon, aki így kiált fel: Is­te­nem! Is­te­nem! Miért hagy­tál el engem? Mi­cso­da bor­zasz­tó és fáj­da­lom­mal teli az a ki­ál­tás. Pén­tek van. De jön már a va­sár­nap!

Pén­tek van. Jézus ha­lá­lá­nak pil­la­na­tá­ban a Temp­lom­ban fe­lül­ről az al­já­ig ket­té­sza­kad az a kár­pit, ami el­vá­laszt­ja a bűnös em­bert a Szent Is­ten­től, mivel jön már a va­sár­nap!

És azon a 2000 évvel ez­előt­ti bor­zal­mas napon, Jézus Krisz­tus, a di­cső­ség Ura, Isten egy­szü­lött Fia, az egyet­len tö­ké­le­tes ember meg­halt a gol­go­tai ke­resz­ten. Sátán azt hitte, meg­nyer­te a csa­tát. Most bi­zo­nyo­san el­pusz­tí­tot­ta Isten Fiát. Meg­hí­ú­sí­tot­ta végül Is­ten­nek azt az Éden-kert­ben mon­dott pró­fé­ci­á­ját, és azt a va­la­kit, aki e pró­fé­cia sze­rint hi­va­tott volt Sátán fejét el­ta­pos­ni. De az a nap pén­tek volt...

Va­sár­nap lett. És úgy haj­nal­ban, a hét ak­ko­ri első nap­ján egy nagy föld­ren­gés tá­madt. De nem csak ez az egy dolog volt, ami meg­ren­gett, mert már va­sár­nap volt. Isten an­gya­la le­szállt a menny­ből és el­gör­dí­tet­te a követ a sír be­já­ra­tá­ból. Igen, va­sár­nap van, és Isten an­gya­la ott ül azon a kövön, a sírt vi­gyáz­ni hi­va­tott őrök pedig re­meg­nek, mert va­sár­nap van, és a bá­rány, amely a vá­gó­híd előtt még némán állt, most már a Júda tör­zsé­ből való győz­tes Orosz­lán, mert Ő nincs ott, aho­gyan az an­gyal mond­ja. Ő va­ló­ban fel­tá­madt.

Ez a va­sár­nap. A meg­fe­szí­tett és fel­tá­madt Krisz­tus le­győz­te a ha­lált, a pok­lot, a bűnt és a sírt. Ez a va­sár­nap. És most már min­den meg­vál­to­zott. Most már itt van a ke­gye­lem ideje, Isten ke­gyel­me ki lett öntve azok­ra, akik lát­ják a Gol­go­tán meg­fe­szí­tett Bá­rányt. A ke­gye­lem in­gyen ada­tik azok­nak, akik el­hi­szik, hogy Jézus Krisz­tus meg­halt a gol­go­tai ke­resz­ten, el­te­met­ték és újra élet­re kelve fel­tá­madt. Mind­ez azért van, mert ez a va­sár­nap.

Ahogy a leg­vé­gé­re ért, tü­de­je min­den ere­jé­ből ki­ál­tot­ta:

MA PÉN­TEK VAN!

– és mind az 500-an abban a gyü­le­ke­zet­ben vissza­ki­ál­tot­tunk egy hang­ként:

DE JÖN MÁR A VA­SÁR­NAP!

Ez a jó hír, az evan­gé­li­um, az a hír, amire a világ vár. Ez az egy­ház re­ményt adó üze­ne­te. Ami­kor az élet el­kezd rád ne­he­zed­ni és le­nyom­ni, a mi sza­vunk az, hogy JÖN MÁR A VA­SÁR­NAP. Ami­kor az a sze­re­tet, amire szá­mí­tot­tál, el­ha­gyott, és úgy érzed, sosem fogod is­mer­ni a sze­re­te­tet többé, csak em­lé­kezz, JÖN MÁR A VA­SÁR­NAP. Ami­kor azon tű­nődsz, mi tör­té­nik is­ko­lá­ink fo­lyo­só­in vagy vá­ro­sa­ink ut­cá­in és te­re­in, és emi­att bosszan­kod­va ag­gódsz, akkor ne­künk el kell mon­da­nunk, hogy JÖN MÁR A VA­SÁR­NAP. Ami­kor el­vesz­tet­ted a cso­dák­ba ve­tett hi­te­det, és nem vársz már többé Is­ten­től nagy dol­go­kat, akkor csak nézz bele a nap­tár­ba, és csak vedd észre, hogy JÖN MÁR A VA­SÁR­NAP. Ami­kor már annyi­ra távol és mé­lyen vagy, hogy már nem is em­lék­szel, sza­vunk akkor is az, hogy JÖN MÁR A VA­SÁR­NAP.

Igen, ren­ge­teg rossz dolog van ezen a vi­lá­gon. De a re­mény­ség az, ami­ben ki kell tar­ta­nunk. Va­ló­ban, csak egyet­len re­mény van, ami át­visz min­ket még a leg­sö­té­tebb órá­kon is. Ugyan­az a re­mémy, ami annak a Palm Sun­day gyü­le­ke­zet­nek a kö­zös­sé­gét is fel­csi­gáz­ta. Ez után a mos­ta­ni va­sár­nap után tud­hat­juk, hogy lesz egy hétfő, egy kedd, egy szer­da, egy csü­tör­tök, és végül egy ki­me­rí­tő és ha­lál­kö­ze­li pén­tek. De azon a po­csék napon újra el­gon­dol­koz­ha­tunk, és fel­idéz­het­jük azt a kü­lön­le­ges ese­ményt, ami sok-sok évvel ez­előtt tör­tént. És akkor szí­vünk­kel-lel­künk­kel, és min­den por­ci­kán­kat be­le­ad­va ki­ált­hat­juk majd, hogy:

MA PÉN­TEK VAN, DE, HÁLA IS­TEN­NEK, JÖN MÁR A VA­SÁR­NAP!

Ha a va­sár­na­pi győ­zel­met tar­tod szem előtt a pén­tek szo­mo­rú­sá­ga he­lyett, nyu­godt lesz az éle­ted.