Ami­kor a ke­gye­lem győz ben­nünk

Sok ta­ní­tást hal­lunk a ke­gye­lem­ről, arról, hogy Isten mi­lyen ke­gyel­mes irá­nyunk­ban, és ez fan­tasz­ti­kus dolog. Fel­eme­lő érzés, ami­kor Isten fel­nyit­ja lelki sze­me­in­ket azok­ra a mély igaz­sá­gok­ra, aho­gyan ő lát ben­nün­ket, hogy már akkor sze­re­tett min­ket, ami­kor bű­nö­sök vol­tunk, és meg­halt ér­tünk a ke­resz­ten. Hogy tel­je­sen ér­dem­te­le­nek vol­tunk, ami­kor vérét ál­doz­va ő bűnné lett, mi pedig igaz­zá.

De most ko­mo­lyan, kép­zeld el, hogy ha va­la­ki­nek joga lett volna ha­ra­gud­ni ránk, az nem más, mint Isten. Ő egy ér­zé­keny, kap­cso­la­ti lény. Hár­mas sze­mé­lye, mint va­la­mi vég­te­len sod­rott ha­jós­kö­tél, egy­más­ba van fo­nód­va, kör­be­öle­lik egy­mást. Három kö­tél­ből áll, de mégis egy erős ha­jós­kö­te­lünk van. Ez a hár­mas kötél nem sza­kad el egy­ha­mar. Három kü­lön­ál­ló sze­mély, egy tel­je­sen össze­fo­nó­dott kap­cso­lat­tal. S ez az Isten meg­te­rem­tett egy vi­lá­got, és benne az em­bert kép­má­sá­ra, hogy be­von­jon min­ket a sze­re­tet­kö­tél fo­na­lá­ba ne­gye­dik­ként, és él­vez­zük egy­más tár­sa­sá­gát.

Amit a bűn el­vá­gott, és azóta kü­lön­ál­ló füg­get­len kis gyen­gusz kö­tél­ként él az em­be­ri­ség a maga lá­za­dá­sá­ban li­dér­ces messze fény­kényt ma­ga­mu­to­ga­tó ma­gá­nyá­ban. Isten is bosszan­kod­hat­na raj­tunk, hisz neki is van­nak ér­zel­mei. A vi­lág­tör­té­ne­lem során be­mu­tat­ta, hogy mi­lyen az, ami­kor ha­ra­gos és özön­víz­zel simán el­in­té­zi a vi­lá­got. De most ko­mo­lyan, van ennek ér­tel­me?

Van némi jogos di­cső­ség a kár­hoz­ta­tás­ban, de sok­kal na­gyobb a di­cső­sé­ge a hely­re­ál­lí­tás­nak. Isten nem azért küld­te Jé­zust a vi­lág­ba, hogy el­pusz­tít­sa, hanem, hogy meg­ment­se. A vágya ma sem vál­to­zott, sze­ret­ne át­ölel­ni min­ket, min­den ol­dal­ról kör­be­zár­ni, ol­tal­maz­ni, sze­ret­ni, el­fo­gad­ni, gon­dos­kod­ni. Isten a tu­dó­ja annak, hogy aki­nek sok bűnt bo­csá­ta­nak meg, az job­ban tud sze­ret­ni, hisz át­él­te a te­her­le­vé­telt, és látja, hogy má­sok­nak is erre van szük­sé­gük.

És mi meg itt nya­valy­gunk sok­szor, mint egy kis­gye­rek, hogy mi­lyen go­nosz ez a világ, és mi­lyen csú­nyán bán­nak ve­lünk. Köz­ben mes­te­rün­ket Jé­zust bűn­nek mi­nő­sí­tet­ték, aki arra hí­vott min­ket, hogy „Kö­vess engem!”

Iden­ti­tá­sunk­hoz fon­tos em­lé­kez­nünk, hogy ami­kor meg­tér­tünk (ha va­ló­ban meg­tér­tünk), Krisz­tus­sal együtt meg­hal­tunk a régi éle­tünk­nek és a bűn­nek. Ha pedig egy­szer meg­hal­tunk Krisz­tus­sal, egy ha­lott­nak nem kel­le­ne nya­va­lyog­nia. El­vég­re 51 or­szág­ban, ahol ül­dö­zés van, öröm­mel hal­nak meg Jé­zu­sért, és nem a kis (bo­csá­nat) ron­gyos éle­tü­ket fél­tik. No, csak hogy újra a mennyei pers­pek­tí­va sze­rint lás­suk a dol­go­kat. Nem a világ go­nosz­sá­gán kell ke­se­reg­ni, hanem Isten jó­sá­gá­nak örül­ni.

Arra let­tünk fel­szó­lít­va, hogy áld­juk el­len­sé­ge­in­ket (kissé gya­kor­la­ti­as ke­gye­lem, nem igaz?), imád­koz­zunk, kö­nyö­rög­jünk és még hálát is ad­junk a min­den­ko­ri kor­má­nyért vagy bár­ki­ért, aki­ről úgy érez­zük, el­nyom min­ket. No ez a győ­ze­del­mes ke­resz­tény­ség, ami­kor annyi­ra a meg­bo­csá­tás­ban élünk, hogy ké­pe­sek va­gyunk mi is ezt tenni. Jézus sose mond­ta hogy éle­tünk gya­log ga­lopp lesz, hanem hogy nyo­mo­rú­sá­gunk, de ne fél­jünk, mert Ő le­győz­te a vi­lá­got. Meg­van­nak a mi Ge­cse­má­né kert­je­ink is, ahol el­dönt­jük, mi is a krisz­tu­si sze­re­te­tet vá­laszt­juk a bom­lasz­tás he­lyett.

Péter apos­tol is azért írta meg ba­rá­ta­i­nak, ne­hogy meg­le­pőd­je­nek az ül­döz­te­tés miatt. Sze­rin­tem a Sátán (a vádló) na­gyon örül ami­kor rá­ve­het min­ket a meg­rö­kö­nyö­dés­re. De ne­künk ti­szá­ban kell lenni mes­ter­ke­dé­sé­vel és a szí­vün­ket Isten igé­jé­vel ér­de­mes táp­lál­ni és el­jár­ni asze­rint, amit ta­nul­tunk.

Én nem aka­rom éle­te­met ke­ser­gés­sel el­töl­te­ni és várni a mennyet. El­len­ke­ző­leg. A menny­ben aka­rom meg­él­ni e földi éle­te­met és má­sok­ra is fel­eme­lő ha­tást el­ér­ni. Imádó és di­cső­í­tő éle­tet, a jó föld­be hul­lott mag­ként. Per­sze tudom, magam is haj­la­mos va­gyok a pél­dá­zat sze­rin­ti tö­vi­sek közé esni és le­ter­hel­ni magam e világ gond­ja miatt. De most ko­mo­lyan, van ér­tel­me? Hoz-e ez ter­mést, har­minc-, hat­van- vagy száz-annyit?

Sá­tánt meg­tré­fál­hat­juk azzal, hogy el­kez­dünk imád­koz­ni vélt vagy valós el­len­sé­ge­in­kért és bosszan­tó­in­kért. Ugyan­is Sátán velük bosszant min­ket. De ami­kor áld­juk őket, a Sátán be­fo­lyá­sa raj­tuk csök­ken! Nálam ez be szo­kott válni, ahogy Jézus is ta­ní­tot­ta:

Sze­res­sé­tek el­len­sé­ge­i­te­ket, áld­já­tok azo­kat, akik ti­te­ket át­koz­nak, jót te­gye­tek azok­kal, akik ti­te­ket gyű­löl­nek, és imád­koz­za­tok azo­kért, akik há­bor­gat­nak és ker­get­nek ti­te­ket!

Máté 5:44

Pál apos­tol pedig még ki is egé­szí­ti egy fon­tos do­log­gal:

Áld­já­tok azo­kat, akik ül­döz­nek ti­te­ket; áld­já­tok és ne át­koz­zá­tok.

Róma 12:14

Ne át­kozd. Ne szidd. Ne ócsá­rold. Ne mondj róla rosszat. Ne kí­vánd a vesz­tét. Ami­kor át­ko­zod el­len­sé­ge­i­det, csak nö­ve­led a Sátán be­fo­lyá­sát raj­tuk. Látja hogy mű­kö­dik a szí­va­tás, tehát rá­erő­sít, és te jársz rosszab­bul. Ezért adta Jézus az áldás, meg­bo­csá­tás és köz­ben­já­rás fegy­ve­rét a ke­zünk­be. Mert akkor Isten or­szá­ga sze­rint já­runk el.

Zavar, hogy dü­bö­rög a zene a szom­széd­ban? Zavar a mun­ka­tár­sad? Zak­lat a hi­va­tal? Az az őrült autós? Hmmm... nekem hány bűnöm za­var­ja Is­tent? Most őszin­tén! És a vesz­te­met kí­ván­ja? El­kez­dett anyáz­ni Isten mi­at­tam? Nem, hanem ke­gyel­met gya­ko­rolt, írom ezt egy só­haj­jal és há­la­telt meg­könnyeb­bü­lés­sel, és mi­lyen jól esik.

Sze­rin­ted nem esne jól annak a sze­ren­csét­len­nek is egy ima, egy áldás, egy jó szó, stb..., aki pisz­kál téged? A világ só­vá­rog­va várja Isten fi­a­i­nak meg­je­le­né­sét, de med­dig? Med­dig dön­tünk a nya­valy­gás mel­lett? Akik békét te­rem­te­nek, azo­kat hívja a világ Isten fi­a­i­nak. És meg­van ben­nünk ez a ké­pes­ség, mert Isten fel­ha­tal­ma­zott min­ket, akik Jé­zust be­fo­gad­tuk, hogy Isten fiai le­gyünk.

Tűz­ből ki­ra­ga­dott kor­mos fa­da­ra­bok va­gyunk. Érdem sze­rint pok­lot ér­dem­lő bű­nö­sök, ke­gye­lem sze­rint vi­szont sze­re­tet­tek, be­fo­ga­dot­tak, meg­bo­csá­tot­tak, ér­té­ke­sek, drá­gák és ál­dot­tak. Talán itt az ideje, hogy a ke­gyel­met ki­fe­lé is gya­ko­rol­juk, amit fent­ről már mi is meg­kap­tunk. Hi­szen ho­gyan sze­ret­he­ted Is­tent, akit nem látsz, ha nem sze­re­ted a mel­let­ted levő em­bert, akit látsz? János ha­zug­nak ne­ve­zi az ilyen em­bert, nem ke­resz­tény­nek. A ke­resz­tény­ben a benne lakó Krisz­tus már el­kezd­te ezt az áldó mun­kát, mégha oly­kor az il­le­tő el is bukik. De aki­nél nincs meg ez a vál­to­zás idő­vel, abban Krisz­tus sincs meg. A ke­resz­tény­ben ilyen­kor va­la­mi meg­moz­dul és le­tér­del, hogy még több sze­re­te­tért ese­dez­zen Is­ten­től, mert látja, hogy ő maga véges. A jó fa jó gyü­möl­csöt terem, a rossz fa tö­vist és bo­gán­csot. A ke­gye­lem­mel meg­telt szív ke­gyel­met terem éle­tünk­ben mások felé is. Az „én jobb va­gyok, mint te” hoz­zá­ál­lás vi­szont csak vi­szály­ko­dást, ver­sen­gést, in­du­la­tos­ko­dást, meg­ke­se­re­dést, végül pedig ha­lált nemz.

Isten adja ne­künk vagy erő­sít­se meg ben­nünk alá­za­tos és má­so­kért köz­ben­já­ró szí­vét, azt a szí­vet, ami ott do­bo­gott ér­tünk a ke­resz­ten, ami­kor fel­ki­ál­tott: „El­vé­gez­te­tett”, és min­den bű­nünk ki­fi­zet­te neki zsold­ját, a ha­lált. Ő halt meg, hogy ne­künk bé­kes­sé­günk le­hes­sen Is­ten­nel és egy­más­sal. Ott le­he­tünk mi is a hár­mas ha­jó­kö­tél­be so­dor­va sze­rel­me által ne­gye­dik­ként. Is­te­ni ter­mé­szet­tel, új, tisz­ta, meg­bo­csá­tott szív­vel, aka­ra­tát vágy­va és to­vább su­gá­roz­va ra­gyo­gó csil­lag­ként e vi­lág­ra.

Krisz­tu­sért kér­lek, bo­csáss meg el­len­sé­ge­id­nek, kezdj el értük imád­koz­ni, kö­nyö­rög­ni és hálát adni értük, hogy fej­lőd­hetsz az Isten szíve sze­rint való élet­ben. Ha pedig fel­há­bo­rod­va úgy érzed, tel­je­sen kép­te­len vagy rá, akkor lehet, hogy neked is meg­té­rés­re van szük­sé­ged, hogy meg­kapd, vagy újra át­érezd Isten szí­vét. Meg­tér­ni akkor fogsz tudni, ha előbb Isten Lelke el­ve­zet téged arra a pont­ra, hogy meg­lásd, Isten mi­lyen jó hoz­zád, és ezt látva el­is­me­red, hogy iga­zá­ból csak a pok­lot ér­dem­led, annyi­ra go­nosz vagy hozzá ké­pest. Mert, bár ez most po­li­ti­ka­i­lag nem kor­rekt, de az vagy. Én is. Ezért van szük­sé­gem Jé­zus­ra, a meg­vál­tó­ra, a bű­ne­im bo­csá­na­tá­ra. Itt az ideje hát, hogy meg­valld Isten előtt, hogy kép­te­len vagy meg­bo­csá­ta­ni, és vedd át bo­csá­na­tát Jézus ne­vé­ben, mert ő bő­ke­zű min­den­ki­hez, aki se­gít­sé­gül hívja őt. Isten bő­sé­ges a meg­bo­csá­tás­ban. És hidd el, amint át­éled a meg­bo­csá­tást, szá­mod­ra sem lesz kér­dés, hogy meg­bo­csáss az el­le­ned vét­ke­zők­nek.

Az is­te­ni meg­bo­csá­tás által nyu­godt lesz az éle­ted.