Én va­gyok a világ vi­lá­gos­sá­ga!

Most épp a hegyi be­szé­det ol­va­som. Jé­zus­ban nekem az tet­szik, hogy Ő az élet-adó. Ő a fel­tá­ma­dás és az élet. Evan­ge­li­zá­ci­ó­ja na­gyon egy­sze­rű: „Tér­je­tek meg, mert el­kö­ze­lí­tett Isten Or­szá­ga”, és gyó­gyít­ja a be­te­ge­ket. És ez ma sincs más­képp!

A hegyi be­széd­ben két­fé­le dolog ta­lál­ha­tó. Az egyik rész­ben a ke­gye­lem­ről be­szél, ami­kor Jézus ben­nünk él, a másik rész­ben pedig arról van szó, ami­kor kép­mu­ta­tó­ak va­gyunk, és val­lá­sos­dit ját­szunk – a ke­gyes­ség ere­jét meg­ta­gad­va.

Jézus tesz min­ket egyre szom­ja­sab­bá Isten Szel­le­me iránt, Őmi­at­ta szo­mo­ro­dik meg szí­vünk ami­att, hogy bár­csak ha­ma­rabb ta­lál­koz­hat­tam volna vele, és bár­csak nekem is és annak a má­sik­nak is Ő töl­te­né be az éle­tét csor­dul­tig. Az Ő je­len­lé­té­ben sze­li­dü­lök meg és fogok éhez­ni és szom­jaz­ni a meg­iga­zu­lás után és a szent­ség­ben való mennyei járás után. Ál­ta­la lesz ir­gal­mas mennyei jel­le­mem és tisz­ta, ár­tat­lan szí­vem, látva Is­tent. Ál­ta­la, az is­ten­fi­ú­sá­gom­ban le­szek bé­kél­te­tő, Krisz­tus nagy­kö­ve­te, aki le­hoz­za a föld­re a menny örö­mét és sze­re­te­tét. És a ben­nem élő Jézus miatt fog­nak engem ül­döz­ni, aho­gyan Őt is ül­döz­ték, mert tel­je­sen más ren­det kép­vi­se­lek, mint a világ.

Jézus miatt va­gyok a föld sója, és a világ vi­lá­gos­sá­ga. Az Ő za­ma­tát adom és az Ő fé­nyét su­gár­zom ebben a vi­lág­ban. Ő gyújt­ja meg szí­vem­ben a lám­pást, ahogy fel­ra­gyog ben­nem a Krisz­tus. Ő tesz engem ki­ra­kat­ba, mint he­gyen épí­tett vá­rost. És Ő adja nekem az előre el­ké­szí­tett jó­cse­le­ke­de­te­ket is, amik­ben jár­ha­tok, amik által di­cső­í­tik Mennyei Édes­apá­mat, akár­csak Jézus cso­dái miatt di­cső­í­tet­ték Aput.

De Jézus es­er­nyő­jén kívül ugyan­úgy ott a tör­vény, és a ha­lott em­be­ri val­lás ugyan­úgy a pokol íté­le­te alatt van. A fa­ri­ze­u­si igaz­ság nulla Jézus sze­mé­ben, mert itt a tró­non nem Jézus ül, hanem az egó.

A val­lást gyű­lö­li Jézus. A val­lá­sos­ko­dó ember, aki­ben Jézus nem ural­kod­hat, meg­öli a másik em­bert, le­né­zi, ér­ték­te­len­nek tart­ja, bo­lond­nak nézi őt. Is­ten­tisz­te­let­re jár di­cső­í­te­ni, hol­ott ha­ra­got tart a szí­vé­ben a má­sik­kal szem­ben. Jézus gyű­lö­li ezt, és azt pa­ran­csol­ja, az ilyen ember hagy­ja abba a di­cső­í­tést, és előbb ren­dez­ze a dol­gát a má­sik­kal.

Hány gyü­le­ke­zet­ben szó­lít­ják fel az em­be­re­ket, hogy „Mi­előtt meg­kezd­jük a di­cső­í­tést, ha va­la­ki­re ha­rag­szol, meg­vá­runk, amíg meg­bo­csá­tasz neki és ren­de­zed a dol­got – vagy hívd fel és ren­dezd, amíg mi ének­lünk”? Azért kép­mu­ta­tás ez, mert ha Jézus va­ló­ban ben­ned él, akkor nem akarsz vagy nem tudsz úgy di­cső­í­te­ni, hogy köz­ben össze vagy vesz­ve a má­sik­kal, vagy épp vá­ló­per­ben vagy­tok a há­zas­tár­sad­dal. Azzal di­cső­ítsd Is­tent, hogy Jézus sze­re­te­tét en­ge­ded, hogy túl­árad­jon raj­tad, és mész meg­bo­csá­ta­ni és ren­dez­ni.

Sze­me­in­ket is en­ged­jük pa­ráz­nál­kod­ni, de nem a ben­nünk lakó Jézus. Ő nem en­ge­di. El­vá­lunk egy­más­tól, hol­ott Jézus ezt is tilt­ja, ki­vé­ve ha a másik meg­csal. A ben­nünk lakó Jézus nem válik el. Szil­vesz­ter­kor a fo­ga­dal­mak­ról be­szé­lünk, hol­ott Jézus nem tesz ben­nünk ön­ja­ví­tó fo­ga­dal­ma­kat, hanem a mennye­i­ek vi­lá­gá­ba ültet, és onnan ural­ko­dunk ál­ta­la.

Hány­szor csap­juk be egy­mást, hol­ott Jé­zus­ban Isten min­den igé­re­te igen és ámen? Ezért fon­tos hogy erő­söd­jünk meg az iden­ti­tá­sunk­ban: a hegyi be­széd a ben­nünk élő Jézus élete! Ő oda­tar­tot­ta az arcát a ke­resz­ten, és imád­ko­zott el­len­sé­ge­i­ért. És Ő mi va­gyunk. „Lesz­nek ket­ten egy test­té”, is­me­rős? Mert mi már nem élünk többé, Jézus él ben­nünk, és a ben­nünk levő világ vi­lá­gos­sá­ga által va­gyunk mi a világ vi­lá­gos­sá­ga.

Jézus ben­nünk „a jó­ked­vű ada­ko­zó”, a kö­csönt és bű­nö­ket el­en­ge­dő meg­bo­csá­tó és Jézus ben­nünk az, aki meg­áld­ja ül­dö­ző­in­ket és el­len­sé­ge­in­ket. Az elme azt mond­ja, hogy ez kép­te­len­ség, de a szív azt mond­ja: „Jöj­jön el a Te or­szá­god, le­gyen meg a Te aka­ra­tod”. Tehát min­den le­het­sé­ges annak, aki hit­ben jár.

A tör­vény azt mond­ja, le­gyünk tö­lé­te­sek, mint mennyei Atyánk tö­ké­ke­tes, a ke­gye­lem­ben pedig ez a tö­ké­le­tes­ség in­gyen a miénk Jézus ál­do­za­ta által (Zsidó 10:14).

Te és én va­gyunk Isten or­szá­ga itt a föl­dön. Te és én va­gyunk Isten aka­ra­ta itt a föl­dön. Te és én va­gyunk „Jézus” itt a föl­dön. A csap nem csi­nál vizet, a csap csak át­en­ge­di a vizet. Te és én nem ki­pré­sel­jük ma­gunk­ból Jé­zust, csak át­ereszt­jük Őt ebbe a vi­lág­ba a Szent­lé­lek által.

Emi­att nem a földi kin­cse­ink­től, ru­hánk­tól, éte­lünk­től, szám­lá­ink­tól füg­günk, hanem szí­vünk a menny­be gyűjt, mert fel­sza­ba­dult az anya­gi füg­gés­től és a ki­csiny­hi­tű­ség­től, és a földi va­ló­sá­got nem kancs­al­ként látja a menny­től el­vá­laszt­va, hanem szimp­lán, egész­sé­ge­sen, egy­ben a ket­tőt. Hi­szen a Fi­ú­ság és meg­iga­zult­ság által a gond­vi­se­lés au­to­ma­ti­ku­san a miénk. Prog­ra­mok, nap­tá­rak és ha­tár­idő­nap­lók he­lyett fog­lal­koz­ha­tunk az adott nap­nak a ba­já­val, és vi­he­tünk bele ál­dást és éle­tet.

Jézus ben­nünk nem a másik os­to­ba­sá­ga­i­val tö­rő­dik, ugyan­ak­kor arra is vi­gyáz, hogy ne szór­ja szét az ener­gi­á­it az ér­dek­te­len em­be­rek­re. Odébb áll, és az ember jó­vá­ha­gyá­sa he­lyett Is­ten­hez for­dul fel­töl­te­ke­zé­sért, Szent­lé­le­kért és azért, hogy Isten ré­sze­sít­se ha­son­ló ál­dá­sok­ban a többi em­bert is, mint őt. A kes­keny úton jár, a ke­gye­lem útján, ahol nem függ senki és semmi más­tól, csak Isten in­gye­nes aján­dé­ka­ti­ól.

Jézus ben­nünk óva int a hamis pró­fé­ták­tól. Nem le­né­ző­en el­ítél­ni kell őket, hanem meg­ítél­ni és óvak­do­ni a tár­sa­sá­guk­tól – tehát egy­faj­ta íté­let­re szük­ség van: a szel­le­mek meg­íté­lé­se aján­dék­ra. Ez az aján­dék el lett nyom­va a mai egy­ház­ban a „ne ítél­kezz” ki­for­ga­tá­sá­val. A hamis pró­fé­ták in­gye­nes szol­gá­lat he­lyett el­vesz­nek (TB Jos­hua és a pén­zért árú­sí­tott ke­ne­tes víz pél­dá­ul, és az ehhez ha­son­ló biz­nisz-evan­gé­lis­ták), az édeni átok bo­gán­csa­it ter­mik, mint a testi erőre tá­masz­ko­dó át­ko­zott ember, si­va­ta­gi bo­kor­ként a Je­re­mi­ás 17-ből:

Azt mond­ja az Úr: Át­ko­zott az a férfi, aki em­ber­ben bízik, és testi erőre tá­masz­ko­dik, az Úrtól pedig el­for­dul szíve! Olyan lesz, mint a bokor a pusz­tá­ban, nem re­mél­he­ti, hogy eljön va­la­mi jó. Ott ten­gő­dik kövek közt a pusz­tá­ban, a szi­kes, la­kat­lan föl­dön.

Je­re­mi­ás 17:5-6

Innen is­me­red meg a hamis pró­fé­tát. Ön­ma­gát ajánl­ja, a saját szol­gá­la­ta­it, a saját ke­ne­tét és a saját egy­há­zi tiszt­sé­gét. Íme egy példa rá:

Már ré­geb­ben élt abban a vá­ros­ban egy Simon nevű férfi, aki va­rázs­lás­sal fog­lal­ko­zott, és ámu­lat­ba ej­tet­te Sa­má­ria népét, mert va­la­mi igen nagy­nak ál­lí­tot­ta magát. A város ap­ra­ja-nagy­ja hall­ga­tott rá, és azt mond­ták: „Ő az Isten Ha­tal­mas­nak ne­ve­zett ereje.”

Ap­Csel 8:9–10

Hal­lot­tá­tok már, ami­kor „test­vé­re­ink” a saját ke­ne­tük­kel, hang­ere­jük­kel, be­fo­lyá­suk­kal, te­kin­té­lyük­kel, stb. vág­tak fel. Tehát, va­la­mi igen nagy­nak ál­lí­tot­ták be ma­gu­kat. „Vá­sá­rold meg ezt a fan­tasz­ti­kus ke­net­tel­jes ta­ní­tást!” „Ne nyúlj Isten fel­kent­jé­hez!”, stb. Is­me­rős? Nos, a fel­kent szó, a ke­ne­tes az ere­de­ti­ben a Mes­si­ás (Krisz­tus), aki ugye Jézus. Jézus sok hamis Krisz­tus­ról be­szélt az utol­só idők­ben. Nos, ők ezek a ke­ne­te­sek. Ők nagy han­gon Ura­moz­nak, dé­mont űznek, per­sze pén­zért vagy va­la­hol a ti­zed­del össze­kap­csol­tan. Van­nak igaz pró­fé­ták is, ők is űznek dé­mont és gyó­gyí­ta­nak, de sosem a saját szol­gá­la­tu­kat hir­de­tik, hanem Jé­zust. Nem ki­ál­ta­nak, nem lár­máz­nak, nem kür­töl­nek maguk előtt. Erre példa Fülöp, szin­tén az Ap­Csel 8-ból. Fülöp to­vább is állt ti­tok­ban a nagy éb­re­dé­si össze­jö­ve­tel­ről, ami­kor Isten szólt neki. Mert Fi­ú­sá­ga, iden­ti­tá­sa, Mennyei Apu­val rend­ben volt a kap­cso­la­ta, nem volt szük­sé­ge em­be­ri el­is­me­rés­re, mint Si­mon­nak. Isten or­szá­gá­nan a leg­ki­sebb a leg­na­gyobb, aki szol­gál, aki le­te­szi éle­tét a má­si­kért. Mert ugyan­az a Jézus él benne, aki meg­halt ér­tünk a ke­resz­ten.

Jézus úgy zárja a hegyi be­szé­det, hogy aki oda­fi­gyel sza­va­i­ra és meg­cse­lek­szi, az iga­zá­ból a kő­szik­lá­ra épí­tett. A kő­szik­la maga Jézus, nél­kü­le le­he­tet­len be­tar­ta­ni a hegyi be­szé­det, mivel az egész Őróla szól. Ám aki­ben Jézus él, abból a hegyi be­széd meg fog lát­sza­ni.

A hegyi be­széd­ről nem csak be­szélt Jézus a szó­szék mö­gött, hanem mind előt­te, mind utána gyó­gyí­tot­ta a be­te­ge­ket – in­gyen. A hegyi be­széd nem egy három pon­tos ta­ní­tás volt, hanem a Mennyek Or­szá­gá­nak evan­gé­li­u­ma, al­kot­má­nya, a meg­élt Isten Or­szá­ga, ami el­kö­ze­lí­tett. És ez rád is és rám is igaz, mert a ta­nít­vány olyan, mint a mes­te­re. Hogy ugyan­az­zal a sze­re­tet­tel és tűz­zel jár­junk és kel­jünk, ami Jé­zus­ban volt, és ahová csak ment, gyó­gyu­lást és sza­ba­du­lást ho­zott.

Ezt nem aggyal kell fel­fog­nunk, hanem elő­ször is meg­tér­nünk a szol­ga­lel­kű­ség­ből, az­után pedig en­ged­ni, hogy Jézus élete át­foly­jon raj­tunk. Mert, ha Jézus azt mond­ja, hogy én va­gyok a világ vi­lá­gos­sá­ga, akkor „a Te sza­vad­ra” el­hi­szem. Jézus nem arra hí­vott el, hogy egy nap a menny­be jus­sunk, hanem hogy már itt a föl­dön pi­ci­ben meg­le­gyen Isten Or­szá­ga – Isten di­cső­sé­gé­re mi­ál­ta­lunk.

Ha sze­ret­nél imát kérni vagy bármi a szí­ve­den van, itt fel­ve­he­ted velem a kap­cso­la­tot!

Élje meg ben­ned Jézus a Mennyek Or­szá­gát és nyu­godt lesz az éle­ted.