Hi­szek a di­cső­í­tés­ben?

Nem­rég fi­gyel­tem fel Pin­tér Béla egy kon­cert be­ha­ran­go­zó­já­ra, me­lyet egy ha­tá­ron túli bap­tis­ta „ká­pol­ná­ban” fog elő­ad­ni, ta­ní­tás­sal egy­be­köt­ve. Már ma­gá­ra a „ká­pol­na” szóra is kiráz a hideg, te jó ég, az in­téz­mé­nyes val­lás tény­leg ennyi­re nem tit­kol­ja ka­to­li­kus vol­tát?

Isten titka sze­rint az egy­ház nem egy épü­let, hanem olyan Krisz­tus­nak, mint a meny­asszony a vő­le­gény­nek. Nos, ha a di­cső­í­tést át­ve­tít­jük erre, akkor ez olyan, mint­ha a meny­asszony ér­dek­ből bó­kol­na a vő­le­gény­nek. A di­cső­í­tés sze­re­pe az egy­ház­ban sok­szor bi­zarr. Azt mond­ják, nem Krisz­tus­nak van rá szük­sé­ge, hanem ne­künk. Tyű, mi­cso­da önzés ez! Mert más sza­vak­kal ez azt je­len­ti, „Azért di­cső­í­tek, hogy jól jár­jak.”

Ez a „Hi­szek a di­cső­í­tés­ben” nem más, mint Pin­tér Béla leg­újabb rek­lám­ja. Pin­tér pénzt kap a kon­cert­je­i­ért, oly­kor több száz­eze­rért is vál­lal, ő a di­cső­í­tés­ből él, per­sze hogy hisz benne. Igazi bál­vány­szol­gá­ló. Itt fon­tos meg­je­gyez­ni, hogy a Bib­li­á­ban nem „imád­ják” a bál­ványt, hanem „szol­gál­ják”. Nem „bál­vány­imá­dó” szó sze­re­pel benne, hanem „bál­vány­szol­gá­ló”. A di­cső­í­tést mint meg­se­gí­tő bál­ványt nem kell imád­ni, elég, ha szol­gá­lod, ahhoz, hogy a tűz ta­vá­ba juss.

Én Jé­zus­ban hi­szek és kö­ve­tem őt, nem a di­cső­í­tés nevű bál­vány­ban! Ez kb. úgy hang­zik, mint­ha a fe­le­ség azt mon­da­ná: „Hi­szek a hí­zel­gés­ben, hogy el­ér­jem, amit aka­rok.” De egy igazi fe­le­ség nem éne­kel­get a fér­jé­nek, hanem ott van, ami­kor szük­ség van rá és segít. Aj­kuk­kal csak a kép­mu­ta­tók tisz­te­lik Is­tent.

Az új­szö­vet­ség­ben Jézus sose pa­ran­csol­ta a kö­ve­tő­i­től, hogy di­cső­ít­sék őt, hanem hogy te­gyék meg, amit pa­ran­csol. Jé­zus­nak nem di­cső­í­tés kell, hanem en­ge­del­mes­ség. A férj­nek sem hí­zel­gés kell, hanem en­ge­del­mes­ség, meg­bíz­ha­tó­ság, se­gít­ség. Krisz­tus a férfi, az egy­ház az asszony, aki­ért a férfi ott­hagy­ta apját-any­ját.

Meg van írva: „Di­cső­sé­get em­be­rek­től nem fo­ga­dok el”. És az is, hogy: „Ha sze­ret­tek engem, pa­ran­cso­la­ta­i­mat meg­tart­sá­tok!”

Pin­tér Béla nem Isten üze­ne­tét hir­de­ti, hanem egy saját maga által ki­ta­lált meg­él­he­té­si és él­ve­ze­ti val­lást, amire neki van szük­sé­ge. Ez pon­to­san Je­za­bel, az irá­nyí­tó és hí­zel­gő nő képe. El­len­té­te annak, hogy nő­ként meg­ta­gad­juk ma­gun­kat, és alá­ren­del­jük ma­gun­kat a férj­nek.

Jézus azt mond­ta, ta­nít­vánnyá te­gyük az em­be­re­ket, nem pedig azt, hogy éne­kel­je­nek neki. Azt, hogy min­dent hátra kell hagy­ni és kö­vet­ni őt. Akik hisz­nek, azok­nak nem a „di­cső­í­tés” a jelük, hanem pl. az, hogy Jézus ne­vé­ben ör­dö­gö­ket űznek és be­te­ge­ket gyó­gyí­ta­nak. Majd akik meg­sza­ba­dul­tak, azok fog­ják di­cső­í­te­ni Mennyei Édes­apán­kat, lát­ván jó­cse­le­ke­de­te­in­ket.

Ez a Pin­tér Béla egy szé­gyen (hogy azt ne mond­jam: pros­ti­tu­ált), és a sok in­téz­mé­nyes egy­ház meg meg­eszi ezt a hamis di­cső­í­tést.

Kezd­jük a di­cső­í­tést azzal, hogy végre en­ge­del­mes­ke­dünk Jé­zus­nak, és ószö­vet­sé­gi temp­lom­ba­já­rók he­lyett új­szö­vet­sé­gi ta­nít­vá­nyai le­szünk!

Hagyj hátra min­den ószö­vet­sé­gi val­lá­sos­ko­dást, és Jézus kép­vi­se­le­te lesz az éle­ted.