Az is­te­ni arany­sza­bály

Em­lé­kez­tek azok­ra a mon­dá­sok­ra, hogy "Ha meg­dob­nak kővel, dobd vissza ke­nyér­rel!"? Vagy: "Amit akar­tok, hogy az em­be­rek ti ve­le­tek cse­le­ked­je­nek, mind­azt ti is úgy cse­le­ked­jé­tek azok­kal."? Az első mon­dat­ról talán is­me­re­tes, hogy nincs benne a Bib­li­á­ban. Nos, a má­so­dik mon­dat sem ám csak így ön­ma­gá­ban sze­re­pel. Vajon a szö­veg­kör­nye­zet sze­rint mi az a még ennél is fon­to­sabb dolog, amire Jézus pró­bál­ja fel­hív­ni fi­gyel­mün­ket?

Lel­ke­met fel­üdí­ti

Nos, ami­kor Isten elé já­ru­lunk szom­jas és ki­lá­tás­ta­lan szív­vel és újra meg­itat min­ket friss ke­gyel­mé­vel, Ő min­dig meg­mu­tat egy-egy mé­lyebb mon­da­ni­va­lót. Egy-egy je­len­ték­te­len dol­got, amit talán észre sem ve­szünk és idéz­ni se na­gyon szok­tuk. Ami pedig épp az egész ér­tel­mét for­dít­ja fel gyö­ke­res­tül.

Velem is ez tör­tént, ám nem ún­tat­ná­lak most a rész­le­tek­kel. A lé­nyeg, hogy ami­kor az ember el­kez­di a tö­ké­le­tes meg­iga­zult­sá­got hir­det­ni (hogy Jézus ér­de­mé­ért te olyan ár­tat­lan vagy, mint Isten), a pokol tel­jes erő­vel azon van, hogy meg­ál­lít­sa és vissza­vi­gye az em­bert a bűn­tu­dat­ba és ön­saj­ná­lat­ba. (Lu­ther Már­ton­ról már hal­lot­ta­tok.)

Teg­nap reg­gel fel­éb­red­tem kora reg­gel az Úr igé­jé­ből lak­má­roz­ni. És szo­kás sze­rint, az Ő hű­sé­gé­vel szólt hoz­zám, csen­des víz­hez te­relt, asz­talt te­rí­tett az ön­vád­lá­sok kö­ze­pet­te és meg­nyug­tat­ta lel­ke­met (ld. 23. zsol­tár). Több min­dent mu­ta­tott meg. Az áldás egyet­len ki­té­te­le pél­dá­ul "csak" annyi, hogy ki­tar­tó­an kérj Is­ten­től és kapsz:

Kér­je­tek és adnak nek­tek; ke­res­se­tek és ta­lál­tok; zör­ges­se­tek és meg­nyit­ják nek­tek. Mert aki kér, mind kap; és aki keres, talál; és a zör­ge­tő­nek meg­nyit­ják. Avagy Hi­szen ki az az ember kö­zü­le­tek, aki ha az ő fia ke­nye­ret kér tőle, követ ad neki? És ha halat kér, vajon kí­gyót ad-e neki? Ha azért ti go­nosz lé­te­tek­re tud­tok a ti fi­a­i­tok­nak jó aján­dé­ko­kat adni, mennyi­vel in­kább ad a ti mennyei Atyá­tok jókat azok­nak, akik kér­nek tőle?! Máté 7:7-11

Is­ten­nel na­siz­ni is jó

Ha meg­fi­gyel­jük eze­ket a "je­len­ték­te­len" kö­tő­sza­va­kat (eze­ket a na­si­kat a Bib­li­á­ban), meg­ért­jük a lé­nye­get. A kérés kö­vet­kez­mé­nye, hogy adnak: "Kér­je­tek és adnak." Nem úgy: "Kér­je­tek, úgyse kap­tok!" Majd meg is in­do­kol­ja, miért? "Mert aki kér, mind kap." Miért kérj? Mivel bá­to­rít­ja a hi­te­det? Azzal, hogy min­den­ki kap! Is­ten­nél nem fogy ki a kész­let, sem a jó­in­du­lat! Nem úgy: "Né­há­nyan kap­nak, de bocs, te nem vagy a leg­ked­vel­teb­bek kö­zött!" Nem! Tehát nincs ki­vé­tel! Mind kap, aki kér!

Majd hoz egy két­sze­re­sen in­dok­ló pél­dát, a ke­nye­ret és halat adó apá­val, me­lyet az "avagy", vagy mai nyel­ven a "hi­szen" szó­val köt át. Az apa nem fogja meg­szo­mo­rí­ta­ni a gye­re­két, ha kér tőle. Egyi­ket sem! Végül le­von­ja a ta­nul­sá­got: "azért", és össze­ha­son­lít­ja Is­ten­nel, a go­nosz földi apá­kat: Ő "mennyi­vel in­kább ad jókat!"

Nos, itt állj meg, és jus­son eszed­be, ami­kor édes­apád (füg­get­le­nül mennyi­re volt ke­gyet­len vagy épp nor­má­lis veled) va­la­mi na­gyon jót adott neked. És mondd ki: "Isten sok­kal in­kább ad jókat!" Egy fel­té­tel: "azok­nak, akik kér­nek tőle." A kérni szó öt­ször sze­re­pel, az adni (és ennek passzív kapni for­má­ja) pedig hat­szor. Egy szó mint száz, ne hi­tet­len­kedj, kérj a mennyei édes­apád­tól, ahogy egy gye­rek se hi­tet­len­ke­dik földi ap­já­val szem­ben!

- Jól van, At­ti­la, értem én ezt, de miért hoz­tad ezt most ide? Hisz egy tel­je­sen más té­má­ról kezd­tél be­szél­ni...

Nos, ba­rá­tom, várd ki a végét, még csak most jön a java a pa­cal­nak! Jézus ugyan­is köz­vet­len az­után, hogy kérni bá­to­rít mennyei édes­apád­tól, mond­ja a kö­vet­ke­zőt:

... Amit akar­tok azért, hogy az em­be­rek ti ve­le­tek cse­le­ked­je­nek, mind­azt ti is úgy cse­le­ked­jé­tek azok­kal; mert ez a tör­vény és a pró­fé­ták. Máté 7:12

Nos, ha em­lék­szel, én azok­kal a "je­len­ték­te­len" sza­vak­kal in­dí­tot­tam (idé­ző­je­le­sen, iro­ni­ku­san, per­sze), hogy ki szok­tuk őket hagy­ni. Hidd el, eddig nekem sem tűnt fel. Csak most, hogy egy ki­csit Is­ten­nel vol­tam. Jézus ezt mond­ja: "Azért." Ezt ki szok­tuk hagy­ni az ún. "arany­sza­bály" idé­zé­sé­ből (a ke­resz­té­nyek gyak­ran ezt a mon­da­tot ne­ve­zik a Bib­lia arany­sza­bá­lyá­nak). Az előbb már be­szél­tünk róla, hogy az "azért" után a ta­nul­sá­got szok­tuk le­von­ni. ^*

Az arany­sza­bály Is­ten­ről szól!

Nos, rö­vid­re fogva: Jézus nem az arany­sza­bállyal kezdi, hogy le­gyek jó ember, hanem az Is­ten­nel való kap­cso­lat­tal, hogy ki­pró­bál­jam és meg­ta­pasz­tal­jam, hogy Ő jó! Hogy Ő azt teszi velem, amit sze­ret­ne, ha én veled ten­nék!

Ítél­ke­ző és kri­ti­kus hoz­zá­ál­lá­som­ból nem az gyó­gyí­tott ki engem, hogy leg­na­gyobb igye­ke­zet­tel meg­mond­ták, nem sza­bad ítél­kez­ni. (Per­sze most már tudom, hogy iga­zuk volt.) Hanem sok­kal inkáb az, hogy ami­kor bajba ke­rül­tem és kér­tem, Isten sose ítélt el és dör­göl­te oda, hogy "na ugye, most meg­ta­nu­lod a lec­két!" Hanem a han­gos sí­rás­ra min­dig jött hű­sé­ge­sen, el­si­mí­tot­ta a bal­hét és engem ki­men­tett. Mert a sze­re­tet sok vét­ket el­fe­dez! Éppen abból, hogy nem azt kap­tam Tőle, amit vár­tam, sőt, oly­kor az el­len­tett­jét leg­na­gyobb meg­le­pe­té­sem­re, kezd­te fel­nyit­ni sze­me­met, hogy áll­jak már meg, és gon­dol­koz­zak már el meg­bo­csá­tott­sá­go­mon! Hogy Isten min­dig úgy bánik velem, mint aki tel­je­sen ár­tat­lan, és akit meg kell men­te­ni! El se tudod kép­zel­ni, mily nagy­sze­rű volt ezek után ma Ézsa­i­ás­nál ezt ol­vas­ni:

Nagy örö­möm telik az Úrban, víg öröm­re indít Is­te­nem, mert az üd­vös­ség ru­há­já­ba öl­töz­te­tett, a meg­iga­zí­tott­ság pa­lást­ját te­rí­tet­te rám... mert aho­gyan a föld nö­vé­nye­ket hajt... úgy sar­jaszt majd meg­iga­zí­tott­sá­got az én Uram, az ÚR is, öröm­éne­ket min­den nép hal­la­tá­ra. Ézsa­i­ás 61:10-12

Fi­gye­led, érted a lec­két? Annak tu­da­ta, hogy Isten igaz mi­volt­tal ru­há­zott fel téged, messzi­re el­ha­tó örö­möt ad szí­ved­be. És látod az én pél­dá­mat is? Ítél­ke­zé­sem­ből az gyó­gyí­tott ki, ahogy Isten bánt velem, és érte el az arany­sza­bály mű­kö­dé­sét ben­nem, hogy ne el­ítél­je­lek téged, hanem úgy bán­jak veled, ahogy mennyei Édes­apám bánt velem: meg­iga­zí­tott, ki­men­tett, sze­re­tett. Annak el­le­né­re...

A hiány le­he­tő­ség, élj vele!

Tudod, a hi­ányt időn­ként arra hasz­nál­ja Isten az éle­tünk­ben, hogy Tőle kér­jük a meg­ol­dást, és így meg­ta­nul­juk úgy látni és ke­zel­ni az em­be­re­ket, aho­gyan Ő lát és kezel min­ket. Ha pl. sose lenne sze­re­tet­hi­ány az éle­ted­ben: sose kér­nél Is­ten­től vi­gasz­ta­lást, és sose ta­nul­nád meg, mi­lyen a má­sik­nak, ami­kor sze­re­tet­re van szük­sé­ge.

De mivel hi­á­nyod van egy adott te­rü­le­ten, és kérsz és kapsz, azért már te is úgy fogsz bánni fe­le­ba­rá­tod­dal, ahogy meg­ta­nul­tad Mennyei Atyád­tól, hogy ho­gyan sze­ret­néd, ha veled bán­ná­nak. Igen: a hiány mu­tat­ja meg, mire van szük­sé­ged! És ami­kor "csak úgy" Isten jó­sá­gá­ból meg­ka­pod: meg­lá­tod, többé már te sem fogsz követ és skor­pi­ót adni sen­ki­nek.

Látod, mennyi­re fon­tos az a kis "je­len­ték­te­len" azért szócs­ka a szö­veg­ben? Ha ki­ve­szed, a lé­nye­gét ölöd meg Jézus mon­da­ni­va­ló­já­nak. Hogy az Is­ten­nel töl­tött mi­nő­sé­gi és ta­pasz­ta­la­ti időnk fogja meg­ha­tá­roz­ni, mennyi­re va­gyunk telve sze­re­tet­tel mások iránt. János meg­ér­tet­te ezt, és ő már így al­kal­maz­za ezt le­ve­lé­ben: "Mi tehát azért sze­re­tünk, mert Ő előbb sze­re­tett min­ket." (1já­nos 4:19)

Engem volt, hogy épp akkor töl­tött be a Szent­szel­lem, ami­kor el­kezd­tem ag­gód­ni, és csak át­ölelt és azon­nal le­nyug­ta­tott, mint­egy kö­zöl­ve: "At­ti­la, tudom, nyugi, semmi baj." Ha en­ge­ded, hogy Isten tö­rőd­jön veled, és köz­ben "vé­let­len" meg­lát­nád, mennyi­re nem ér­dem­led az Ő jó­sá­gát: hidd el, észre sem ve­szed, előbb-utóbb az em­be­rek­nek sem kell meg­ér­de­mel­ni­ük a sze­re­te­te­det. Egy­sze­rű­en csak úgy fogsz bánni velük, ahogy a mennyei Atyád bánt veled. Mert ne fe­ledd: aki kér, mind kap, hogy ami­kor kér­nek, ad­hass! Úgy, ahogy Isten vá­la­szol: Még mi­előtt fe­le­ba­rá­tod szá­ján sincs a szó, te már ér­te­ni fogod...

Ta­nulj abból, ahogy Isten bánik veled, és a töb­bi­ek­nek is nyu­godt lesz az éle­tük.

^* Bár va­la­ki meg­fi­gyel­he­ti, hogy a Lu­kács 6:31-ben Jézus az "azért" szó nél­kül mond­ja az arany­sza­bályt, ám ha az il­le­tő to­vább ol­vas­sa, a 36-os vers­ben Jézus egy ha­son­ló ok-oko­za­ti kö­vet­kez­te­tést von le, mint ebben a cikk­ben én le­von­tam: "Le­gye­tek azért ir­gal­ma­sok, mint mennyei Atyá­tok ir­gal­mas." Amire tehát fel sze­ret­tem volna hívni a fi­gyel­met: Jézus mind Má­té­ban, mind Lu­kács­ban arra hívja fel a fi­gyel­mün­kat, hogy ahogy bánik az Atya ve­lünk és az em­be­rek­kel, mi is úgy kezd­jünk el bánni egy­más­sal.