TIPP: A cikkek alatt rákattinthatsz a kapcsolódó cikkekre is.

2017. január 18., szerda

Miért célszerű „kicsinek” lenni Isten Országában?

Nem tudom, mennyire ismerős nektek az, ahogy az emberek egymás kárára érvényesítik olykor vagy épp gyakran önmagukat. Sietve nyomulunk előre a tömegközlekedésben, törünk előre a ranglétrán, propagáljuk magunkat, esetleg hangosabbak vagy gyorsabbak vagyunk másoknál, és nem hagyjuk szóhoz jutni őket. Az is meglehet, hogy valamilyen formában úgy gyakorlunk tekintélyt, hogy a másikat nem vesszük figyelembe (megértés nélkül elhallgattatjuk).

„Farkastörvények Országában” a törtetés egyértelműen működik, hiszen, ha nem működne, akkor értelemszerűen nem gyakorolnák az emberek. Ám Jézus egy teljesen más Országot hozott el erre a földre, aminek „demó verziójára” hívja követőit. Mert talán nem nagy ostobaság azt állítani, hogy amit nekünk parancsolt a földön, az az „alkotmány” lesz a mennyben, az örökkévalóságban is.

Jézus egy olyan szeretet-alapú országot képviselt, ahol a nagyobb szolgálja a kisebbet. Ő, mint a legnagyobb, aki Isten létére emberi formát öltött, „szertejárt, jót tett, és meggyógyított mindenkit, akik az ördög igájában vergődtek” – számolt be munkásságáról Péter, egyik legközelebbi követője (ApCsel 10:38). Amikor tanítványai összevesztek valamin, általában olyan példázatokat hozott, aminek a summája ez volt: „sok elsőből lesz utolsó, és sok utolsóból első” (pl Máté 19:30, Máté 20:16 és Lukács 13:30).

A prófétáknál (pl. Ézsaiás könyvének zömében) is megfigyelhető Isten igazságszolgáltatásának alapelve, hogy a felfuvalkodott és elnyomó, dölyfös népeket illetve embercsoportokat Isten hogyan küldi a süllyesztőbe, míg végül a megalázottakat – akiket talán épp az elnyomás segített megtérni vagy jobban Istenhez ragaszkodni – Isten újra helyreállítja.

A Zsoltárok könyve is számos, olyan „kiborulós” imát tartalmaz, aminek a vége „leborulás” – azaz: a zsoltáros őszintén kifejezi dühét vagy csalódottságát Isten előtt valamilyen igazságtalanság miatt, majd valahogy megnyugszik lelke az imádság alatt, s amint elkezd Istenre nézni, szépen átadja az ítéletet és a bosszúvágyát Istennek, hogy majd Ő intézkedjen.

Szerintem néha Isten igazságszolgáltatásában és időzítésében bízni nehezebb, minthogy önhatalmúlag beavatkozzunk. Nem arról beszélek most, amikor másokon segítünk – mert lehet épp Isten indít minket erre – sokkal inkább fordul ez elő, amikor magunkat akarjuk igazolni.

Ahogy a sötétben a fény élesebben tud ragyogni, hasonlóan tud Isten csodálatos beavatkozása is tündökölni, minél lehetetlenebb a helyzet, ha az adott ember akár hitből, akár tehetlenségből, úgy dönt: magát megtagadva tényleg Istenre hagyatkozik. (Az elején ez a józan ész számára tényleg tűnhet ostobaságnak.)

Ahogy ma imádkoztam valami felől, eszembe jutott a Máté 18, ahol arról beszélgettek a tanítványok, ki közülük a nagyobb. Jézus a feleletét úgy kezdte, hogy odaállított eléjük egy kisgyereket, hogy amikor meghív minket Isten Országába, olyanoknak kell lennünk, mint ez a kisgyerek. Meg kell aláznunk magunkat, mondja. Hogy jobban megértsük, mit jelent magunkat megalázni, a szó, amit használ erre az eredetiben ilyesmi jelentésekkel bír: leegyszerűsödni, egy alacsonyabb rangot fogadni el (mások alá szállni, akiket jobban elismernek), letenni a büszkeséget (egót), józan/mérsékelt véleményt alkotni önmagunkról, szerényen viselkedni, az arcátlanságot kerülni.

Ami itt megfogott engem, az a gyermeknek a védtelensége és kiszolgáltatottsága, illetve Istentől való védelme. Hogy bár be is lehet őt fogadni, ugyanakkor meg lehet őt botránkoztatni. A megbotránkoztatni szó is színesebb az eredetiben: csapdát állítani neki, hogy elbukjon bűnben, bizalmatlanná tenni vki felől, akiben bíznia kellene, azt okozni, hogy valaki felől kedvezőtlen vagy igazságtalan ítéletet hozzon, kiábrándítani. Jézus nyomatékosan elítéli azokat, akik ilyesféle botránkozásokat okoznak, és lenézik, megvetik ezeket a „kicsinyeket”. Majd hozzáteszi, hogy e védtelen benne hívő gyermekeket olyan angyalok őrzik, akik színről színre látják Istent. Ez pedig nem akármilyen angyali rang, hiszen Isten szentségét ha ember meglátja, abba belehal. Tehát óriasi ezeknek a kiszolgáltatott gyermekeknek a védelme!!!

Szóval: az elv gyermekké (gyermekivé) válni. Nem fizikai értelemben, hanem inkább tudomásul véve helyünket és rangunkat Isten Országában. Az fogott meg, hogy milyen szuper az, amikor maga Isten áll ki mellettünk, az Ő hatalmával és tekintélyével. Ennél nagyobb védelemre, és „önigazolásra” úgy gondolom nincs is szükségünk. Isten igérete szerint jobban is járunk hosszútávon, ha ezt a „taktikát” (értsd jól: hozzáállást) választjuk.

Még néhány példát hozok a teljesség igénye nélkül erre a „kicsinység” elvére, gondolkozni valóul:

1. Amikor Ezsdrásék elkezdték felépíteni a második Templomot, hatalmas politikai ellenállással és lejáratással néztek szembe, ezért megijedtek és leálltak. Ekkor Isten azt üzente nekik, hogy „nem hatalommal, sem erővel, hanem az Én Lelkemmel” fog felépülni a Templom (Zakariás 4:6). Végül a Templom felépült emberi trükközések nélkül, az a Templom, ahová később maga Jézus is eljött.

2. Amikor Mózeséket üldözte az egyiptomi sereg, és kétoldalt hegyek, előttük pedig a Vörös-tenger állt, a riadt népnek az Istenét jól ismerő Mózes azt mondta: „Az Úr harcol értetek, ti pedig maradjatok veszteg!” (2Mózes 14:14). A veszteg maradás meghozta a váratlan csodát. Végül ismerjük, mi történt az egyiptomiakkal: belefulladtak a Vörös-tengerbe.

3. Amikor Jézus figyelmeztette tanítványait, hogy üldözni fogják őket, és kihallgatni bíróságokon és zsinagógákban, azt parancsolta nekik: „Határozzátok el szívetekben, hogy nem gondoltok előre a védekezésre, mert én adok nektek szájat és bölcsességet, amelynek nem tud ellenállni, vagy ellene mondani egyetlen ellenfeletek sem” (Lukács 21:14). Az elv: tudatosan elhatározom, hogy nem agyalok a védekezésen, tudva, hogy Isten fog a megfelelő pillanatban bölcsességet adni (nem tömöm tele az agyam „így lesz meg úgy lesz”-ekkel).  Furcsán hangzik, de úgy tűnik, épp az engedelmességemmel, hogy előre leállok, adok teret Isten segítségnyújtásának.

4. Végül Pál klasszikusával zárnám: „De Ő azt mondta nekem: »Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz.« Legszívesebben tehát az erőtlenségeimmel dicsekszem, hogy a Krisztus ereje lakozzék bennem. Ezért a Krisztusért örömöm telik erőtlenségekben, bántalmazásokban, nyomorúságokban, üldöztetésekben és szorongattatásokban; mert amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős.” (2Korintus 12:9-10)

Ez csak néhány példa a „kicsinységre” és Isten Országa működésére, melyet tovább lehet gondolni imádságos szívvel, és alkalmazni, hogy életem mely területén van szükségem arra, hogy olyan legyek, mint a kisgyerek.


Engedd Istent érvényesülni, és nyugodt lesz az életed.

Kapcsolódó cikkek:

facebookos hozzászólás:

0 bloggeres hozzászólás:

Megjegyzés küldése