A fel­ké­szí­tő aján­dé­kok és a tel­jes nagy­ko­rú­ság

A fi­zi­kai szü­le­tés után a ba­bá­nak, mivel ma­ga­te­he­tet­len és ki van szol­gál­tat­va, in­ten­zív szük­sé­ge van gon­dos­ko­dás­ra. Ete­tés­re, pe­len­ká­zás­ra, sze­ret­ge­tés­re, stb. Idő­vel, ahogy nö­vek­szik, el­kez­di moz­gat­ni a vég­tag­ja­it, és el­kez­di meg­is­mer­ni a kö­rü­löt­te levő vi­lá­got. Ahogy meg­erő­sö­dik, már fel tud ülni, idő­vel tud kúsz­ni-mász­ni, végül a lába és az egyen­súly­ér­zé­ke is meg­erő­sö­dik, és el­kezd ön­ál­ló­an járni. Já­té­kai egyre bo­nyo­lul­tab­bá vál­nak, és át­fo­lyik ta­nu­lás­ba. Majd felnő és ki­re­pül a fé­szek­ből, és tel­je­sen ön­ál­ló éle­tet kezd élni a szü­le­i­től. Végül ő maga is szü­lő­vé válik, és kezdi a saját gyer­me­ke­it gon­doz­ni és ne­vel­ni. Ez a so­ka­so­dás ter­mé­sze­tes fo­lya­ma­ta. És nem lenne sza­bad más­képp len­nie ennek a szel­le­mi, ta­nít­vá­nyi ér­te­lem­ben sem!

János első le­ve­lé­ben ta­lál­ha­tunk egy fo­lya­ma­tot a szel­le­mi fej­lő­dé­sünk le­írá­sá­ról:

Írok nek­tek, gyer­me­kek, mert meg­bo­csát­tat­tak nek­tek a ti bű­ne­i­tek az ő ne­vé­ért! Írok nek­tek, atyák, mert meg­is­mer­té­tek azt, aki kez­det­től fogva van. írok nek­tek, ifjak, mert le­győz­té­tek a go­noszt. Írok nek­tek, gyer­me­kek, mert meg­is­mer­té­tek az Atyát. Írtam nek­tek, atyák, mert meg­is­mer­té­tek azt, aki kez­det­től fogva van. Írtam nek­tek, ifjak, mert erő­sek vagy­tok, és az Isten igéje ben­ne­tek marad, és le­győz­té­tek a go­noszt.

1Já­nos 2:12–14

Ez­után be­szél arról, hogy ne sze­res­sük a vi­lá­got, majd az an­ti­krisz­tu­sok­ról, akik kö­zü­lünk in­dul­tak el, de nem ma­rad­tak meg köz­tünk. Ők nem ma­rad­tak meg, vissza­men­tek a vi­lág­ba. Va­la­ki vagy tény­leg újjá van szü­let­ve és nem ebből a vi­lág­ból való többé, vagy a vi­lá­got sze­re­ti.

De ve­gyük észre az is­mét­lést: gyer­me­kek, atyák, ifjak. Isten csa­lád­já­ban három nö­ve­ke­dé­si fázis van:

1. Gyer­mek: A fris­sen új­já­szü­le­tett szel­le­mi gyer­mek­nek az a leg­fon­to­sabb, hogy meg­ért­se, már meg van­nak a bűnei bo­csát­va, és hogy Is­tent mint Édes­apát is­mer­je meg. Az új­szü­lött hívő, aki meg­té­ré­se­kor meg­ér­tet­te, hogy go­nosz és Krisz­tus­nak kel­lett meg­hal­nia he­lyet­te, mert Isten annyi­ra szi­go­rú a bűn­nel: ő még haj­la­mos arra, hogy gyor­san test­ből akar­jon kom­pen­zál­ni, mint­egy vissza­fi­zet­ni Jé­zus­nak, amit tett. Fél a hi­bá­zás­tól, ezért min­dent jól akar csi­nál­ni, és a Róma 7 alap­ján a bűn annál in­kább vissza­csap. Így Sátán könnyen kár­hoz­ta­tó gon­do­la­to­kat tud rá­eresz­te­ni, hogy meg sincs térve. Ezért fon­tos tud­nia, hogy bűnei már ren­dez­ve van­nak, és az is, hogy Is­tent most kezd­je meg gond­vi­se­lő és vé­del­me­ző Édes­apa­ként is meg­is­mer­ni, ne csak bí­ró­ként. Így meg­ta­nul ke­gye­lem­ben járni a Szent Szel­lem ere­jé­ben, és a szom­ba­ti nyu­ga­lom­ba be­men­ni, a meg­iga­zu­lás győ­zel­mé­ből élni.
2. Ifjú: János mind­két­szer a sor vé­gé­re teszi az if­ja­kat, talán, hogy ezek a szel­le­mi ti­né­dzse­rek meg­ta­nul­ják az alá­za­tot és a tisz­te­le­tet. Ugyan­is ebben a kor­ban már el­kezd­tek győ­zel­met arat­ni a go­nosz fö­lött, ami könnyen szel­le­mi gőgbe csap­hat át. Mert szel­lem­ben már erő­sek, ahogy a ke­gyel­mi aján­dé­kok és a Szel­lem­ben való imád­ság által épí­tik ma­gu­kat, az Ige is meg­ma­rad ben­nük, nem fe­let­jik el, sőt, tud­ják azt al­kal­maz­ni, és vissza­ver­ni Sátán tá­ma­dá­sa­it. Nekik ezért fon­tos az alá­za­tot is meg­ta­nul­ni­uk, hogy el ne bi­za­kod­ja­nak azon, hogy mi­lyen ha­tal­muk van Krisz­tus ne­vé­ben az Ige által.
3. Atya: Őket onnan lehet fel­is­mer­ni, hogy már tel­je­sen is­me­rik Is­tent, a tel­jes képet Róla a kez­det­től. Ezt két­szer is em­lí­ti. Szá­muk­ra az Isten át­fo­gó ter­vé­nek is­me­re­te a leg­fon­to­sabb, hogy to­vább tud­ják adni Isten ér­tel­mét a töb­bi­ek­nek, ahogy „saját” szel­le­mi csa­lád­juk lesz, „saját” új ta­nít­vá­nyok­kal, aki­ket Isten őrá­juk bí­zott, mint sá­fá­ra­i­ra.

Az in­téz­mé­nyes egy­ház, Ba­bi­lon val­lá­sa, mely a po­gány ka­to­li­ciz­mus­ra épül, vi­szont tel­je­sen más képet ad ne­künk. Ez ellen már maguk az apos­to­lok is har­col­tak. Egye­sek el­ső­ség­re tö­re­ked­tek, és el­kezd­ték le­ural­ni a gyü­le­ke­ze­tet. Az egyik ilyen volt Di­ot­re­fész is, aki­ről János azt mond­ja, hogy meg fogja fed­de­ni, és hogy ne az ő rossz pél­dá­ját kö­ves­sük. Saj­nos János ha­lá­la után tíz évvel Ig­ná­ci­usz azt írta vég­ren­de­le­té­ben, hogy a püs­pök nél­kül sem­mit sem lehet csi­nál­ni, se úr­va­cso­ráz­ni, se be­me­rí­te­ni, se sem­mit. To­váb­bá az Ap­csel 20-at kom­men­tál­va hely­te­le­nül kü­lön­vá­lasz­tot­ta a püs­pö­köt a vén­től, mi­sze­rint Pál mind a vé­ne­ket, mind a pres­bi­te­re­ket ma­gá­hoz hí­vat­ta Efe­zus­ba. Pedig maga Pál eze­ket a sza­va­kat fel­cse­rél­he­tő­en hasz­nál­ta. Aki vén, az püs­pök is, vagy ma­gya­ro­san: aki ki­pró­bált jel­lem­mel ren­del­ke­ző ve­te­rán, az egy­ben fel­vi­gyá­zó­ja is a gyü­le­ke­zet­nek. Sosem egye­dül, min­dig töb­ben. Pres­bi­ter és püs­pök, mint cím­kék és ran­gok, ez az, amit Jézus gyű­löl. Ké­sőbb még jöt­tek a met­ro­po­li­ták, akik a pi­ra­mis­ban már a püs­pö­kök fölé emel­ked­tek, és így előbb-utóbb ki­ala­kult az is­ten­ká­rom­ló pá­pa­ság is. Míg Ter­tul­li­á­nusz a 2.​sz. végén, 3.​sz. ele­jén a Szent Szel­le­met ne­ve­zi meg az Úr hely­tar­tó­já­nak, addig a pápa már ön­ma­gát ne­ve­zi Isten Fia hely­tar­tó­já­nak, de még az ang­li­kán egy­ház­ban is van­nak hely­tar­tói a helyi gyü­le­ke­zet­nek (vikár).

Meg kell ér­te­nünk, hogy a vers­szá­mo­zás sok­szor tönk­re­tet­te Isten Igé­jét és annak ma­gya­rá­za­tát. Az Efe­zus 4-ben ta­lál­ha­tó az egye­sek sze­rint 5, mások sze­rint 4, úgy­ne­ve­zett „szol­gá­la­ti aján­dék”: Apos­tol, evan­gelis­ta, pró­fé­ta, pász­tor és ta­ní­tó (vagy: pász­tor-és-ta­ní­tó). Sokan a szá­mo­zás miatt egy fél­be­sza­kadt mon­da­tot idéz­nek:

És ő adott né­me­lye­ket apos­to­lo­kul, né­me­lye­ket pró­fé­tá­kul, né­me­lye­ket evan­gyé­lis­tá­kul, né­me­lye­ket pedig pász­to­ro­kul és ta­ní­tó­kul: A szen­tek tö­ké­le­tesb­bí­té­se czél­já­ból szol­gá­lat mun­ká­já­ra, a Krisz­tus tes­té­nek épí­té­sé­re:

Ef 4:11–12 Ká­ro­li

Ám a mon­dat itt nem ér véget, a leg­fon­to­sabb szó­nál áll­nak meg, ami tel­je­sen meg­vál­toz­tat­ja az egész ér­tel­mét. Mert a 12-es vers itt ér véget, és a 13-ast már nem idé­zik:

Míg el­ju­tunk mind­nyá­jan az Isten Fi­á­ban való hit­nek és az ő meg­is­me­ré­sé­nek egy­sé­gé­re, érett fér­fi­ú­ság­ra, a Krisz­tus tel­jes­sé­gé­vel ékes­ke­dő kor­nak mér­té­ké­re
Ef 4:13 Ká­ro­li

Egy „míg”, vagy­is „amíg” ha­tá­ro­zó sze­re­pel a mon­dat­ban, arra nézve, med­dig adta Ő ne­künk eze­ket a szol­gá­la­ti aján­dé­ko­kat: amíg el­ju­tunk mind­nyá­jan Jézus meg­is­me­ré­sé­nek és a belé ve­tett hit egy­sé­gé­re, érett­kor­ra, Krisz­tus tel­jes­sé­gé­re. Ha ez a fel­té­tel tel­je­sül egy gyü­le­ke­zet­ben, nincs rájuk többé szük­ség! És még itt is hely­te­le­nül meg lehet állni, pedig a 14-es vers gyö­ke­res­tül cá­fol­ja meg az egész, vég­te­le­ní­tett pász­to­ri-ta­ní­tói pul­pi­tu­sos is­ten­tisz­te­le­ti rend­szert! Mert meg­ad­ja Is­ten­nek a szán­dé­kát és cél­ját ezek­re a funk­ci­ók­ra nézve. Tehát akkor jár­nak el he­lye­sen, ha ezt el­érik:

Hogy többé ne le­gyünk gyer­me­kek, kiket ide s tova hány a hab és hajt a ta­ní­tás­nak akár­mi szele, az em­be­rek­nek ál­nok­sá­ga által, a té­vely­gés ra­vasz­sá­gá­hoz való csa­lárd­ság által; Hanem az igaz­sá­got kö­vet­vén sze­re­tet­ben, min­de­nes­től fogva ne­ve­ked­jünk Abban, a ki a fej, a Krisz­tus­ban; A kiből az egész test, szép rend­del egy­be­ra­kat­ván és egy­be­szer­kesz­tet­vén az ő se­ge­del­mé­nek min­den kap­csa­i­val, min­den egyes tag­nak mér­té­ke sze­rint való mun­kás­ság­gal tel­je­sí­ti a test­nek ne­ve­ke­dé­sét a maga föl­épí­té­sé­re sze­re­tet­ben.

Ef 4:14–16 Ká­ro­li

Ebből lát­ha­tó, hogy a ha­gyo­má­nyo­san hasz­nált „szol­gá­la­ti aján­dék” el­ne­ve­zés tel­jes­ség­gel fél­re­ve­ze­tő és téves! Ők nem szol­gá­la­ti aján­dé­kok, hanem éret­té tevő aján­dé­kok! Hogy ne ma­rad­junk szel­le­mi gye­re­kek többé, kis­ko­rú­ság­ban tart­va! Pon­to­san ahogy a ba­bá­nál is az a cél, hogy fej­lőd­jön, végül ki­re­pül­jön a csa­lá­di fé­szek­ből! Itt most Pál egy szel­le­mi Test­ről be­szél, tehát ezek az aján­dé­kok bio­ló­gi­á­ra át­for­dít­va a „nö­ve­ke­dé­si hor­mo­nok”. Akár ezt a ha­son­la­tot is hasz­nál­hat­juk. A test szé­pen fel­épí­ti saját magát, és eléri azt a nagy­kort, ahol füg­get­len a ta­ní­tók­tól és a tu­tyuj­ga­tók­tól, végre össze­ér a Fej­jel, és „ön­ál­ló­vá” válik, azaz meg­bíz­ha­tó­an tudja Krisz­tus ve­ze­té­sét ön­ál­ló­an kö­vet­ni.

Ezért fon­tos a 13-as vers ele­jén az „amíg” szó! Nem úgy van, hogy hét­ről hétre egész éle­ted­ben el­jársz meg­hall­gat­ni va­la­ki­nek a (tév)ta­ní­tá­sa­it, és fi­ze­ted az ado­mányt a rend­szer fenn­tar­tá­sá­ra! Hanem ahogy az apos­to­lok is, el­in­dí­tot­ták a gyü­le­ke­ze­tet, el­ma­gya­ráz­ták az ala­po­kat szó­ban és le­ve­lek­ben, és idő­vel jel­le­mé­rés­sel ki­je­löl­tek meg­bíz­ha­tó ve­te­rá­no­kat, akik rend­ben tar­tot­ták a gyü­le­ke­zet tisz­ta­sá­gát, de nem le­ural­ták őket. Pl. Ko­rin­tus­ban meg sem em­lí­ti Pál a pász­tort az össze­jö­ve­tel alatt, ho­gyan kell egy gyű­lés­nek tör­tén­nie. Pedig a leg­nagy­sze­rűbb le­he­tő­ség lett volna el­kül­de­ni abba a za­va­ros kö­zös­ség­be egy ta­ní­tót, aki a pul­pi­tus­ról rend­bet­szi őket. De Pál nem ezt tette, hanem min­den férfi kap­hat va­la­mit az Úrtól és hasz­nál­hat­ja. A nők alá­ren­delt­ség­ben és csend­ben van­nak jelen, és ha imád­sá­guk és pró­fé­tá­lá­suk van, ha­tal­mi jelt vi­sel­ve a fe­jü­kön (a gö­rö­gül értő egy­ház­atyák sze­rint ken­dőt), alá­zat­ban el­mond­ják, de min­den­ki meg­íté­li a pró­fé­tá­lást és a nyel­vek ma­gya­rá­za­tát. Nem lá­tunk itt se pász­tort, se pul­pi­tust, se pré­di­ká­ci­ót. Egy le­ve­lé­ben sem be­szél ilyen dol­gok­ról se Pál, se Péter, se Jakab, se János, se Júdás, senki. Mert nem lé­te­zett ki­zá­ró­la­gos­sá­got kö­ve­te­lő mo­no­lóg ta­ní­tói hi­va­tal. Az Ap­Csel 20 sze­rint pár­be­szé­det foly­tat­tak, ahol ha vol­tak kér­dé­sek, a ta­ní­tó tu­dott rájuk vá­la­szol­ni. Minél éret­tebb a gyü­le­ke­zet, annál rö­vi­debb ta­ní­tá­sok­ra van szük­sé­ge, és az egyre in­kább érett tagok kez­dik el együtt fel­épí­te­ni a Tes­tet Krisz­tus ve­ze­té­sé­ben.

Az egész efe­zu­si sza­kasz iga­zá­ból egy nagy mon­dat Pál gon­do­lat­me­ne­té­ben, amit nem lehet szét­vá­lasz­ta­ni. Mivel a ha­gyo­má­nyos for­dí­tá­sok­ban már annyi­ra meg­szok­tuk, hogy ezek az aján­dé­kok mint­egy „ran­got” és „cím­két” je­len­te­nek, me­lyek­kel kü­lönb­bé eme­lünk bi­zo­nyos test­vé­re­ket má­sok­nál, áll­jon itt egy for­dí­tás, ahol ezek a ha­gyo­má­nyo­san soha le nem for­dí­tott sza­vak (apos­tol, pró­fé­ta, stb.) is le van­nak for­dít­va (a dőlt betűs sza­vak ér­tel­me­zé­si se­gít­ség­ként van­nak jelen):

És ő adta a ki­kül­döt­te­ket, meg a szó­vi­vő­ket, meg a Jó­hírt hir­de­tő­ket, meg a ju­há­szo­kat és ta­ní­tó­kat, annak ér­de­ké­ben, hogy fel­ké­szít­sék a szen­te­ket a Mes­si­ás teste fel­épí­té­sé­re vég­zett se­géd­ke­zés mun­ká­já­ra, amíg mind­nyá­jan meg­ér­ke­zünk a hit­nek és az Isten Fia meg­is­me­ré­sé­nek az egy­sé­gé­re, a hi­ány­ta­la­nul tö­ké­le­tes fér­fi­ú­ság­ra, a Mes­si­ás tel­jes­sé­gét elért fel­nőtt­kor mér­té­ké­re: hogy ne le­hes­sünk többé kis­ko­rú­ak, akik hab­ként ide-oda ve­tőd­nek és sod­ród­nak a ta­ní­tás­nak min­den­fé­le sze­lé­től a té­vely­gés­re csá­bí­tás­ban ügyes­ke­dő em­be­rek bű­vész­ke­dé­sé­ben; ehe­lyett azzal, hogy az igaz­sá­got szól­juk sze­re­tet­ben, fel­nő­hes­sünk őhoz­zá min­den­ben, aki a fej, a Mes­si­ás: aki­ből az egész test, aho­gyan egyre szo­ro­sab­ban össze­il­lesz­ke­dik és össze­nő a hoz­zá­já­ru­lás min­den ízü­le­te által, min­den egyes tag ará­nyos köz­re­mű­kö­dé­se men­tén: a test­nek a nö­ve­ke­dé­sét végzi a maga fel­épí­té­sé­re sze­re­tet­ben.

Ef 4:11-16 Név­te­len Bib­lia

Ez így ahogy van egy nagy mon­dat. Ha min­den­ki így egybe ol­vas­ná, a vers­szá­mok menti tör­de­lés és az őszin­tét­len meg­ál­lá­sok nél­kül, sen­kit sem le­het­ne át­ver­ni a va­sár­na­pi (szom­ba­ti) egy-pász­to­ros is­ten­tisz­te­le­ti rend­szer­rel, amely in­kább épül ka­to­li­kus ha­gyo­má­nyok­ra, sem­mint a Bib­li­á­ra. Ha va­la­ki még hat­van éve­sen is a már csont­tá öre­ge­dett, szin­te hal­dok­ló szü­le­i­től függ, akkor ott vagy men­tá­lis za­var­ral van dol­gunk, vagy hi­he­tet­le­nül gyen­ge mun­kát vég­zett, el­ké­nyez­te­tő szü­lők­kel.

És ez az ál­la­pot, meg kell mond­jam, Isten szel­le­mi ki­hí­vott né­pé­re nézve tart­ha­tat­lan! Ha ilyen pász­tor vagy, fel­szó­lí­ta­lak, hogy tér­jél meg minél ha­ma­rabb, dobd ki a pul­pi­tust, és kezdd el éret­té ne­vel­ni az em­be­re­ket, hogy maguk tud­ják Krisz­tust kö­vet­ni, nél­kü­led és a ta­ní­tá­sa­id nél­kül! Nincs rád szük­ség örök­kön-örök­ké, te csak a nö­ve­ke­dé­si hor­mon vagy egy új­szü­lött éle­té­ben, hogy erős if­jú­vá, végül Is­tent is­me­rő új ta­nít­vá­nyi csa­lá­dot lét­re­ho­zó atyá­vá vál­jon. Ez a sok­szo­ro­zó­dás ter­mé­sze­te­sen ter­mé­szet­fe­let­ti elve, és nem az, aho­gyan a ba­bi­lo­ni egy­ház­rend­szer mű­kö­dik a pro­fesszi­o­ná­lis ce­leb­je­i­vel. Vagy a ha­gyo­mányt kö­vet­jük, vagy Jé­zust és azt, amit az Igé­ben ol­va­sunk. Az egy­ház szel­le­mi torz kis­ko­rú­a­kat terem, sok­szor új­já­szü­le­tés nél­kül, de Isten Igéja, a mag, ha gén­mó­do­sí­tás nél­kül van to­vább­ad­va, érett éle­tet, Krisz­tus tel­jes éle­tét a hí­vő­ben!

Imád­kozz Is­ten­hez egy bib­li­ku­san mű­kö­dő gyü­le­ke­ze­tért, hogy Krisz­tus­ban érett le­gyen az éle­ted.