Teo­ló­gus vagy Teo­fi­lus?

Mos­ta­ná­ban egyre több­ször hal­lom, hogy va­la­ki ilyen teo­ló­gus, meg olyan ka­te­ké­ta szak­ra járt. A Kos­s­úth rádió is be­mond­ta, hogy az egyik egy­ház egye­te­me ka­te­ké­ta szak­ra teo­ló­gus hall­ga­tó­kat fel­vesz. Semmi bajom sincs velük, az min­den­eset­re szá­mom­ra el­szo­mo­rí­tó, hogy nem min­den teo­ló­gus Teo­fi­lus egy­ben. Pedig a Bib­li­át nem teo­ló­gu­sok­nak, hanem Teo­fi­lu­sok­nak írták. Mi a kü­lönb­ség és miért olyan fon­tos?

Nos, a teo­ló­gus szó görög ere­de­ti­je azt je­len­ti, va­la­ki, aki­nek az a fog­lal­ko­zá­sa, hogy Is­ten­ről gon­dol­ko­zik és be­szél. És itt arra ten­ném a hang­súlyt, hogy csak be­szél. De amúgy jól meg­van a maga kis éle­té­vel és bű­ne­i­vel és semmi kap­cso­la­ta vele vagy mon­da­ni­va­ló­ja hozzá. Jézus azt mond­ta, az íté­let napon lesz­nek, akik elé áll­nak, és azt mond­ják: "Nem a te ne­ved­ben tet­tünk nagy dol­go­kat?" Vagy: "Nem előt­ted et­tünk és it­tunk és nem a te ut­cá­i­don jár­tunk?" És erre ő azt fogja fe­lel­ni: "So­ha­sem is­mer­te­lek ti­te­ket."

Ha vi­szont Teo­fi­lust vesszük, egy­részt, ez nem egy fog­lal­ko­zás volt, hanem egy sze­mély­név, mely az il­le­tő jel­le­mé­ről be­szélt, más­részt a görög szó je­len­té­se olyas­va­la­ki, aki sze­re­ti Is­tent. Lu­kács evan­gelis­ta pél­dá­ul Jézus éle­té­nek be­szá­mo­ló­ját és a korai egy­ház tör­té­né­se­it nem va­la­mi "nagy­ra­be­csült teo­ló­gus­nak" írta, hanem a "nagy­ra­be­csült Teo­fi­lus­nak". Lu­kács célja nem az volt, hogy egy újabb tu­do­mány­ágat, el­mé­le­tet vagy li­tur­gi­át ve­zes­sen be, hanem hogy aki ol­vas­sa, az meg­sze­res­se Is­tent és sze­mé­lyes kap­cso­lat­ba lép­jen vele.

Ha vissza­té­rünk Jézus íté­let­na­pi be­szé­dé­hez, lát­juk, hogy a teo­ló­gu­sok a saját cse­le­ke­de­tik­re (tet­tünk) és a po­zí­ci­ó­juk­ra (előt­ted, ut­cá­i­don) te­szik a hang­súlyt, Jézus vi­szont a sze­mé­lyes kap­cso­la­tot hi­á­nyol­ja (is­mer­te­lek). Ma így ér­vel­né­nek: "Nem a te ne­ved­ben vol­tunk papok és épí­tet­tük az egy­há­zi bi­ro­dal­mat? Nem vol­tál ott, ami­kor meg­kap­tam a vö­rös­dip­lo­mát ka­te­ké­ta sza­kon? Nem örül­tél, ami­kor fel­jebb ke­rül­tem a rang­lét­rán?" Erre Jézus a szo­ká­sos stí­lu­sá­val fe­lel­ne: "Tá­voz­za­tok tőlem, ti ha­mis­ság cse­lek­vők, so­ha­sem is­mer­te­lek ti­te­ket." Az am­bí­ci­ó­zus­ság nem, az en­ge­del­mes­ség vi­szont ked­ves neki.

A Bib­li­á­ban a leg­na­gyobb teo­ló­gu­sok vol­tak Isten szá­má­ra a leg­ne­he­zeb­ben ke­zel­he­tő em­be­rek (pl. a fa­na­ti­kus Saul, kiből ké­sőbb Pál lett), vi­szont a leg­na­gyobb teo­fi­lu­sok vol­tak az ő szíve sze­rint való em­be­rek. Dávid pél­dá­ul egy­sze­rű­en csak sze­ret­te Is­te­nét, és bí­zott benne, és a leg­szebb és leg­mé­lyebb zsol­tá­ro­kat ő írta Is­ten­ről. Neki sze­mé­lyes is­me­re­te volt, nem teo­ló­gi­á­ja. Ma meg jön­nek a teo­ló­gu­sok és 3000 év táv­la­tá­ból pró­bál­ják meg­fej­te­ni, Dávid mit is ér­tett va­la­mi alatt. Pl. a val­lá­sos in­tel­lek­tü­el­lek egy­szer a 110. zsol­tár­ról vi­tat­koz­tak Jé­zus­sal, mert nem ér­tet­ték, hogy Dávid már látta Jé­zust, amint az Atya oda­ad­ja neki a trónt fel­tá­ma­dá­sa után. Mennyi­re ne­vet­sé­ges dolog Is­ten­nel szem­ben okos­kod­ni!

A ta­nít­vá­nyok időn­ként szin­tén át­men­tek teo­ló­gus­ba. Van egy vic­ces tör­té­net. Jézus épp most sok­szo­roz­ta meg a ke­nye­re­ket, már vagy má­sod­já­ra. Egy sta­di­onnyi ember jól­la­kott. De to­vább kel­lett ha­józ­ni­uk, és a ta­nít­vá­nyok el­kezd­tek éhez­ni. Ott be­szél Jézus nekik a kép­mu­ta­tás ko­vá­szá­ról, mire ők csak azon gon­dol­koz­nak maguk közt, hogy nem hoz­tak ke­nye­ret. Meg hogy ki a na­gyobb köz­tünk. Ért­jük? Ott van velük a min­den­ha­tó Jézus, a test­té lett Isten, ők meg fi­lo­zo­fál­nak és vi­tat­koz­nak. Nem ám meg­kér­dez­nék Jé­zust, más néven Im­má­nult, a ve­lünk levő Is­tent.

Most már talán kezd­jük látni a kü­lönb­sé­get. Sze­ret­ném hát fel­ten­ni a kér­dést: Me­lyik a kor­rek­tebb: ha va­la­ki a há­tunk mö­gött be­szél ró­lunk, hogy így sze­mét, meg úgy sze­mét, vagy ha oda­jön hoz­zánk őszin­tén és meg­be­szé­li ve­lünk a pa­na­szát? A teo­ló­gu­sok is ki­be­szé­lik Is­tent a háta mö­gött. Plety­kál­kod­nak és agyal­nak róla egy­más közt, majd el­tor­zít­ják és el­ér­he­tet­len­né te­szik ka­rak­te­rét az egy­sze­rű ember szá­má­ra.

Sok­szor mi is át­me­he­tünk teo­ló­gus­ba. Fel­ké­szü­lünk a szép pré­di­ká­ci­ónk­kal, vi­tat­koz­ha­tunk hí­vők­kel-hi­tet­le­nek­kel és be­bi­zo­nyít­hat­juk, hogy mél­tók va­gyunk egy­há­zunk­ban a kö­vet­ke­ző rend­fo­ko­zat­ra. De egy va­la­mit el­fe­lej­tünk: meg­szó­lí­ta­ni az Urat és  Mes­tert, aki épp lá­bun­kat mosná és szol­gál­na fe­lénk: "Jézus, neked van va­la­mi mon­da­ni valód?" Em­lék­szünk még arra az Is­tent vádló kér­dé­sünk­re, hogy "Miért en­ge­di meg Isten?" Nos, ez is egy teo­ló­gus kér­dés. Teo­fi­lus ezt kér­dez­né: "Miért en­ge­ded meg, Uram? Mi ezzel a ter­ved?"

Vissza­tér­ve Dá­vid­hoz. Ő nem agyalt Is­ten­ről, hanem gyö­nyör­kö­dött benne: "Sze­ret­lek Uram, én erős­sé­gem". Jézus azt mond­ta, hogy Isten nem azt akar­ja, hogy ilyen-olyan földi li­tur­gi­ák­kal kö­ze­lít­sük meg őt min­den­fé­le káp­rá­za­tos épü­le­tek­ben; hanem, hogy tel­jünk be az ő Szent­lel­ké­vel és az ál­ta­la le­fek­te­tett igaz­ság­ban imád­ják őt. Isten igazi imá­dó­kat, sze­rel­me­se­ket, ra­jon­gó­kat keres, akik szív­vel sze­re­tik őt és nem száj­jal. Akik­kel meg­oszt­hat­ja éle­tét, és akik meg­oszt­ják vele éle­tü­ket.

Isten sze­rel­mes be­lénk. Ezt be is bi­zo­nyí­tot­ta a ke­resz­ten. Úgy sze­re­tett min­ket, hogy a leg­drá­gáb­bat adta ér­tünk, hogy agya­lás he­lyett végre bíz­zunk benne és örök frigy­re lép­jünk vele. Kí­vá­nom, hogy teo­ló­gu­sok­ból vál­junk végre igazi Teo­fi­lu­sok­ká. Mert az Isten örök célja, hogy meg­is­mer­jük őt Jézus Krisz­tu­son ke­resz­tül, akit le­kül­dött kö­zénk a föld­re.

Ne csak agyalj Is­ten­ről, hanem végre be­szélj vele, és nyu­godt lesz az éle­ted.