Mostanában egyre többször hallom, hogy valaki ilyen teológus, meg olyan katekéta szakra járt. A Kossúth rádió is bemondta, hogy az egyik egyház egyeteme katekéta szakra teológus hallgatókat felvesz. Semmi bajom sincs velük, az mindenesetre számomra elszomorító, hogy nem minden teológus Teofilus egyben. Pedig a Bibliát nem teológusoknak, hanem Teofilusoknak írták. Mi a különbség és miért olyan fontos?
Nos, a teológus szó görög eredetije azt jelenti, valaki, akinek az a foglalkozása, hogy Istenről gondolkozik és beszél. És itt arra tenném a hangsúlyt, hogy csak beszél. De amúgy jól megvan a maga kis életével és bűneivel és semmi kapcsolata vele vagy mondanivalója hozzá. Jézus azt mondta, az ítélet napon lesznek, akik elé állnak, és azt mondják: "Nem a te nevedben tettünk nagy dolgokat?" Vagy: "Nem előtted ettünk és ittunk és nem a te utcáidon jártunk?" És erre ő azt fogja felelni: "Sohasem ismertelek titeket."
Ha viszont Teofilust vesszük, egyrészt, ez nem egy foglalkozás volt, hanem egy személynév, mely az illető jelleméről beszélt, másrészt a görög szó jelentése olyasvalaki, aki szereti Istent. Lukács evangelista például Jézus életének beszámolóját és a korai egyház történéseit nem valami "nagyrabecsült teológusnak" írta, hanem a "nagyrabecsült Teofilusnak". Lukács célja nem az volt, hogy egy újabb tudományágat, elméletet vagy liturgiát vezessen be, hanem hogy aki olvassa, az megszeresse Istent és személyes kapcsolatba lépjen vele.
Ha visszatérünk Jézus ítéletnapi beszédéhez, látjuk, hogy a teológusok a saját cselekedetikre (tettünk) és a pozíciójukra (előtted, utcáidon) teszik a hangsúlyt, Jézus viszont a személyes kapcsolatot hiányolja (ismertelek). Ma így érvelnének: "Nem a te nevedben voltunk papok és építettük az egyházi birodalmat? Nem voltál ott, amikor megkaptam a vörösdiplomát katekéta szakon? Nem örültél, amikor feljebb kerültem a ranglétrán?" Erre Jézus a szokásos stílusával felelne: "Távozzatok tőlem, ti hamisság cselekvők, sohasem ismertelek titeket." Az ambíciózusság nem, az engedelmesség viszont kedves neki.
A Bibliában a legnagyobb teológusok voltak Isten számára a legnehezebben kezelhető emberek (pl. a fanatikus Saul, kiből később Pál lett), viszont a legnagyobb teofilusok voltak az ő szíve szerint való emberek. Dávid például egyszerűen csak szerette Istenét, és bízott benne, és a legszebb és legmélyebb zsoltárokat ő írta Istenről. Neki személyes ismerete volt, nem teológiája. Ma meg jönnek a teológusok és 3000 év távlatából próbálják megfejteni, Dávid mit is értett valami alatt. Pl. a vallásos intellektüellek egyszer a 110. zsoltárról vitatkoztak Jézussal, mert nem értették, hogy Dávid már látta Jézust, amint az Atya odaadja neki a trónt feltámadása után. Mennyire nevetséges dolog Istennel szemben okoskodni!
A tanítványok időnként szintén átmentek teológusba. Van egy vicces történet. Jézus épp most sokszorozta meg a kenyereket, már vagy másodjára. Egy stadionnyi ember jóllakott. De tovább kellett hajózniuk, és a tanítványok elkezdtek éhezni. Ott beszél Jézus nekik a képmutatás kovászáról, mire ők csak azon gondolkoznak maguk közt, hogy nem hoztak kenyeret. Meg hogy ki a nagyobb köztünk. Értjük? Ott van velük a mindenható Jézus, a testté lett Isten, ők meg filozofálnak és vitatkoznak. Nem ám megkérdeznék Jézust, más néven Immánult, a velünk levő Istent.
Most már talán kezdjük látni a különbséget. Szeretném hát feltenni a kérdést: Melyik a korrektebb: ha valaki a hátunk mögött beszél rólunk, hogy így szemét, meg úgy szemét, vagy ha odajön hozzánk őszintén és megbeszéli velünk a panaszát? A teológusok is kibeszélik Istent a háta mögött. Pletykálkodnak és agyalnak róla egymás közt, majd eltorzítják és elérhetetlenné teszik karakterét az egyszerű ember számára.
Sokszor mi is átmehetünk teológusba. Felkészülünk a szép prédikációnkkal, vitatkozhatunk hívőkkel-hitetlenekkel és bebizonyíthatjuk, hogy méltók vagyunk egyházunkban a következő rendfokozatra. De egy valamit elfelejtünk: megszólítani az Urat és Mestert, aki épp lábunkat mosná és szolgálna felénk: "Jézus, neked van valami mondani valód?" Emlékszünk még arra az Istent vádló kérdésünkre, hogy "Miért engedi meg Isten?" Nos, ez is egy teológus kérdés. Teofilus ezt kérdezné: "Miért engeded meg, Uram? Mi ezzel a terved?"
Visszatérve Dávidhoz. Ő nem agyalt Istenről, hanem gyönyörködött benne: "Szeretlek Uram, én erősségem". Jézus azt mondta, hogy Isten nem azt akarja, hogy ilyen-olyan földi liturgiákkal közelítsük meg őt mindenféle káprázatos épületekben; hanem, hogy teljünk be az ő Szentlelkével és az általa lefektetett igazságban imádják őt. Isten igazi imádókat, szerelmeseket, rajongókat keres, akik szívvel szeretik őt és nem szájjal. Akikkel megoszthatja életét, és akik megosztják vele életüket.
Isten szerelmes belénk. Ezt be is bizonyította a kereszten. Úgy szeretett minket, hogy a legdrágábbat adta értünk, hogy agyalás helyett végre bízzunk benne és örök frigyre lépjünk vele. Kívánom, hogy teológusokból váljunk végre igazi Teofilusokká. Mert az Isten örök célja, hogy megismerjük őt Jézus Krisztuson keresztül, akit leküldött közénk a földre.
Ne csak agyalj Istenről, hanem végre beszélj vele, és nyugodt lesz az életed.
Kapcsolódó cikkek: