Fú, de baba! :)

Min­dig nagy az iz­ga­lom, ami­kor egy új baba szü­le­tik a ro­kon­ság­ban, is­me­rő­se­ink kö­ré­ben! Men­nek a gra­tu­lá­ci­ók, min­den­ki nézi a fény­ké­pe­ket és vi­de­ó­kat, és pró­bál­ják meg­fej­te­ni, hogy kire ha­son­lít in­kább, anyá­ból vagy apá­ból van be­lő­le több.

Há­zi­cso­por­tunk­ban, hívő ba­rá­ta­im kö­ré­ben min­den­ki nagy örö­mé­re a héten szü­le­tett meg a pici hős, Gergő! És bár még csak né­hány napos, talán máris ő lehet most a mi leg­na­gyobb pél­da­ké­pünk. Ahogy látom a sok képet és vi­de­ót róla, a maga kis ara­nyos fe­jecs­ké­jé­vel olyan meg­in­dí­tó­an nyug­szik anya, apa kar­ja­i­ban.

Ez a cuki kis­ba­ba már most sokat tanít a szá­munk­ra… Meg­koc­káz­ta­tom, hogy talán ő most a leg­böl­csebb kö­zöt­tünk. Nem mint­ha te­het­ne róla, ilye­nek az ösz­tö­nei, de akkor is. Pici élete ugyan­is a fel­té­tel nél­kü­li ön­át­adás­ról be­szél!

Szü­lei sze­re­te­tü­ket fe­je­zik ki irán­ta, ő pedig ki van szol­gál­tat­va ennek a sze­re­tet­nek és gond­vi­se­lés­nek.

Isten is ugyan­er­re vá­gyik ve­lünk. Hogy meg­ért­sük, hogy iga­zá­ból ki va­gyunk neki szol­gál­tat­va és hogy ami­kor fel­té­tel nél­kül rá­bíz­zuk ma­gun­kat, akkor nyug­szunk meg. Erről szól va­ló­já­ban a meg­té­rés (ha­za­té­rés). Hogy nél­kü­le élt éle­tünk tel­je­sen rossz volt és vele szem­be­he­lyez­ke­dő – mert ha őszin­tén be­is­mer­jük: csak ön­ma­gun­kért él­tünk (ez a bűn). Most tehát meg­for­du­lunk és vissza­tér­ve min­de­nün­ket rá­bíz­zuk (ez a hit), és meg­en­ged­jük, hogy sze­res­sen és azt te­gyen ve­lünk, amit akar. Erről szól va­ló­já­ban a meg­té­rés.

Iga­zá­ból a lelki új­jon­nan szü­le­tést is ugyan­úgy a „szülő” szen­ve­dé­se előz­te meg, mint a test sze­rin­ti szü­le­tést. Jézus min­de­nét be­le­ad­ta, hogy ki­vált­son ben­nün­ket a bűn és a sö­tét­ség ha­tal­má­ból. Nem azért, ami eset­le­ges jót mi tet­tünk va­la­ha, hanem az Ő jó­sá­ga és sze­re­te­te alap­ján:

3 Mert va­la­mi­kor mi is esz­te­le­nek, en­ge­det­le­nek, té­vely­gők vol­tunk, kü­lön­fé­le kí­ván­sá­gok és él­ve­ze­tek rab­jai, go­nosz­ság­ban és irigy­ség­ben élők, egy­más­tól gyű­löl­tek és egy­mást gyű­lö­lők. 4 De ami­kor meg­je­lent a mi üd­vö­zí­tő Is­te­nünk jó­sá­ga és em­ber­sze­re­te­te, 5 nem az ál­ta­lunk vég­hez­vitt igaz cse­le­ke­de­te­kért, hanem az ő ir­gal­má­ból üd­vö­zí­tett min­ket új­já­szü­lő és meg­újí­tó für­dő­je a Szent­lé­lek által, 6 akit ki­töl­tött ránk gaz­da­gon Jézus Krisz­tus, a mi Üd­vö­zí­tőnk által, 7 hogy az ő ke­gyel­mé­ből meg­iga­zul­va re­mény­sé­günk sze­rint ré­sze­sei le­gyünk az örök élet­nek.

Ti­tusz 3:3-7

Erről szól tehát a pici Gergő hite is, a fel­té­tel nél­kü­li bi­za­lom­ról szü­lei iránt. Iga­zá­ból erre van mind­annyi­unk­nak a leg­na­gyobb szük­sé­ge Mennyei Édes­apánk iránt. Lehet, hogy néha nem az lesz, amit mi aka­runk, vagy jónak ér­zünk, vagy ami épp ne­künk tet­szik. Eset­leg olyan dol­go­kat is fog kérni tő­lünk, hogy meg­te­gyünk, ami utol­já­ra jutna csak az eszünk­be. De Mennyei Ép­e­s­apánk min­dig azt fogja ne­künk adni, vagy kérni tő­lünk, ami a ja­vun­kat fogja szol­gál­ni, hogy végül a vi­lág­nak ne kell­jen ta­lál­gat­nia, „Kire is ha­son­lít a baba a leg­job­ban?”.

Bi­zony mon­dom nek­tek, aki nem úgy fo­gad­ja az Isten or­szá­gát, mint egy kis­gyer­mek, sem­mi­kép­pen sem megy be abba.

Márk 10:15

Kér­jük imá­ban Is­tent, hogy se­gít­sen tel­je­sen rá­bíz­ni ma­gun­kat.

Mennyei Édes­apád kar­ja­i­ra bízva ma­ga­dat nyu­godt lesz az éle­ted.