Kokó

Van­nak dol­gok, amik könnyen füg­gő­vé te­szik az em­bert. Eze­ket pót­sze­rek­nek, vagy dro­gok­nak ne­vez­zük. Ezek jel­lem­zői a me­ne­kü­lé­si út­vo­nal, de sok­szor a téves irány­ba. Dro­go­zott ál­la­pot­ban az ember „belül” szár­nyal, de oda­kint in­kább csak rom­lik az ál­la­po­ta.

A terem bú­rá­ját!!!

Míg egy egész or­szág tud spon­tán örül­ni és kint lenni az ut­cá­kon órá­kon ke­resz­tül, „di­cső­í­te­ni” egy fo­ci­csa­pa­tot és ün­ne­pel­ni, addig ke­resz­tényék ké­pe­sek va­sár­na­pon­ként el­búj­ni egy te­rem­be és ott maguk közt val­lá­so­san éne­kel­ni egy „di­cső­í­tő csa­pat” ve­zény­le­té­vel.

A Fel­tá­madt Ki­rály di­cső­í­té­se sok­kal in­kább kéne ha­son­lít­son ahhoz, ami teg­nap az ut­cá­kon tör­tént!

Ha a vil­la­mos­meg­ál­ló te­te­jén, a te­re­ken és a moz­gó­lép­csőn tud­juk skan­dál­ni, Kiii-rály Gabi, mennyi­vel in­kább le­het­ne gyü­le­ke­zet­ként a te­re­ken skan­dál­ni Jé-zus győ­zött és ha­son­ló­kat?

Meg va­gyok győ­ződ­ve, hogy az ördög leg­ra­va­szabb fo­gá­sa volt az evan­gé­li­um ter­je­dé­sé­nek le­las­sí­tá­sá­hoz, hogy a gyü­le­ke­ze­tet be­vit­te az ut­cák­ról és a te­rek­ről a négy fal közé. MEN­JE­TEK és te­gye­tek ta­nít­vánnyá min­den né­pe­ket.

A terem bú­rá­ját! Tá­vo­lít­suk el a gyü­le­ke­zet­ről a terem bú­rá­ját!

Néha a vi­lá­gi dol­gok­ból is ta­nul­va bát­rabb lesz az éle­ted.

Fol­toz­ga­tás he­lyett ÉLET

Gyü­le­ke­zet­ről gyü­le­ke­zet­re. Ta­ní­tás­ról ta­ní­tás­ra. Di­cső­í­tés­ről di­cső­í­tés­re. Kon­fe­ren­ci­á­ról kon­fe­ren­ci­á­ra. Tá­bor­ról tá­bor­ra. Túl­élés, le­szí­vó­dás, fel­töl­tő­dés. Va­ló­ban ilyen éle­tet szánt ne­künk Jézus? Nos, a Bib­li­át ol­vas­va nem gon­do­lom…

A cuk­rász­mes­ter és a gya­kor­no­kok

Egy mes­ter­cuk­rász, ami­kor ta­nít­ja a gya­kor­nok cuk­rászt, az es­kü­vői tor­tát nem köny­vek­ből pul­pi­tus mögül fogja neki meg­mu­tat­ni, hanem a saját ke­zé­vel, be­von­va őt a mun­ká­ba és gya­ko­rol­tat­ja vele. Ad hozzá ugyan el­mé­le­tet is, de a hang­súly a gya­kor­lá­son van.

A bib­li­ai módon

Mos­ta­ná­ban újra elő­ke­rült a „tized” té­má­ja né­hány ba­rá­tom kö­ré­ben, sőt, töb­ben is mond­ták, hogy ami­óta fi­ze­tik a ti­ze­det, ál­dot­tab­bak. És iga­zuk is lehet, ál­dot­tak ők, még­pe­dig azért, mert Va­la­ki már min­dent ki­fi­ze­tett, és mi Jézus ve­té­sét arat­juk. Ha úgy tet­szik, az anya­gi ál­dást / vé­del­met sem azért arat­juk, mert (és itt jön a trükk) ki­ér­de­mel­jük a ti­zed­del, hanem azért, mert Jézus már ezt is ki­ér­de­mel­te ne­künk a ke­resz­ten. A ke­gye­lem­nek több­fé­le szint­je van, né­hány te­rü­le­ten az éle­tün­kön már al­kal­maz­zuk, más­hol úgy lát­szik, még a tör­vény alatt va­gyunk.