Az em­be­ri di­csek­vés és a krisz­tu­si alá­zat harca

Nem. Nem saj­ná­lom. Mond­hat­ni örü­lök is neki! Eggyel ke­ve­sebb Baál-kas­tély! De hi­szen hogy le­hetsz ilyen bar­bár, hogy mond­hatsz ilyet?! Hát va­la­hol azért mégis csak egy világ-cso­dá­ja, nem?! Hát éppen ez a baj vele. Mert min­dent Isten szem­szö­gé­ből kell vizs­gál­ni, és ez a világ el­mú­lik, és annak di­cső­sé­ge már le­ha­nyat­ló­ban van. Sze­ret­nék va­la­mit el­ma­gya­ráz­ni nek­tek.

A Notre-Dame-ről be­szé­lek. Mi­köz­ben e so­ro­kat írom, ég. Sze­ret­ném, ha most ol­da­fi­gyel­nél arra, amit mon­dok, mert az örök éle­ted­ről van szó.

Két or­szág, vagy, ha úgy tet­szik, ki­rály­ság és bi­ro­da­lom áll szem­ben egy­más­sal. Az egyik­nek egy olyan Sátán a ki­rá­lya, aki ál­lan­dó­an föl­fe­lé akar törni, és naggyá akar lenni, egye­ne­sen is­ten­né. Ő nem­csak a ha­zug­ság atyja, de iga­zá­ból min­den di­csek­vés, nagy­ra­vá­gyás és nár­cisz­ti­kus ma­ga­mu­to­ga­tás tőle szár­ma­zik. Alap­ve­tő­en az em­be­re­ket ezek­re a dol­gok­ra nem is kell meg­ta­ní­ta­ni, a bukás óta a vé­rünk­ben van.

A másik bi­ro­da­lom­nak pedig Krisz­tus a ki­rá­lya, aki nem te­kin­tet­te zsák­mány­nak, hogy egyen­lő Is­ten­nel, hanem egy rab­szol­ga alak­ját vá­lasz­tot­ta ma­gá­nak, hogy azt hasz­nál­ja fel, míg em­ber­ré lett itt a föl­dön. De ez sem volt neki elég, odáig ment, hogy egy, az ak­ko­ri kor­szak sze­rin­ti leg­gya­lá­za­to­sabb ha­lált halja, mint a leg­sú­lyo­sab­ban el­ítélt bű­nö­ző.

Pál, ennek a Jé­zus­nak a ki­kül­dött meg­bí­zott­ja és kép­vi­se­lő­je több le­ve­let is írt. Írt a ko­rin­tho­szi­ak­hoz is né­há­nyat. Ko­rin­thosz egy gaz­dag város volt, a neve is azt je­len­ti: jól­la­kott. Ők ott a fe­ne­nagy görög-római jó­lét­ben min­den­nel di­cse­ked­tek. Volt kul­tú­ra, sok-sok bál­vány­temp­lom, pa­ráz­na­ság, bál­vány­ál­do­za­tok, ver­sen­gé­sek, bí­ró­ság­ra já­rá­sok, nemek har­cai, és még az Is­ten­től ke­gye­lem­ben, ér­de­mek nél­kül ka­pott ter­mé­szet­fe­let­ti aján­dé­kok­kal való vissza­élé­sek is.

Pál egy na­gyon hosszú be­ve­ze­tőt ír nekik, ér­de­mes el­ol­vas­ni az egész le­ve­let, nem csak pár mon­da­tot és „ige­ver­set” be­lő­le ki­ra­gad­ni. E be­ve­ze­tő­ből ért­jük meg az egész le­ve­let és Isten Or­szá­gá­nak leg­alap­ve­tőbb kon­cep­ci­ó­ját, a di­csek­vés­sel szem­be­me­nő le­fe­lé szál­ló Krisz­tus­ról. Ez pedig így szól:

Mert a ke­reszt Ki­nyi­la­toz­ta­tá­sá­ról való be­széd a pusz­tu­lás­ra ju­tók­nak: ne­vet­sé­ges bo­lond­ság; vi­szont a meg­me­ne­kü­lők­nek, ne­künk: Isten cso­dás ha­tal­ma. Mert meg van írva: „El­pusz­tí­tom majd a böl­csek böl­cses­sé­gét, és az ér­tel­me­sek ér­tel­mét majd el­ve­tem.” Hol van a bölcs? Hol van az írás­tu­dó? Hol van e vi­lág­kor­szak szkep­ti­kus ér­ve­lő­je? Nem tette-e Isten bo­lond­ság­gá e vi­lág­rend­szer böl­cses­sé­gét? Mert míg az Isten böl­cses­sé­ge miatt a világ nem is­mer­te meg a böl­cses­ség által az Is­tent, úgy tet­szett az Is­ten­nek, hogy a köz­hír­ré tevés bo­lond­sá­ga által ment­se meg a hí­vő­ket. És míg a zsi­dók cso­da­jelt kí­ván­nak, a gö­rö­gök pedig böl­cses­sé­get ke­res­nek, addig mi köz­hír­ré téve hir­det­jük: a Mes­si­ást, mint a ke­reszt­re fe­szí­tet­tet (zsi­dók­nak bot­rányt, gö­rö­gök­nek pedig bo­lond­sá­got); de ma­guk­nak a meg­hí­vot­tak­nak (úgy zsi­dók­nak, mint gö­rö­gök­nek): a Mes­si­ást, mint Isten cso­dás ha­tal­mát és Isten böl­cses­sé­gét. Mert az Isten bo­lond­sá­ga böl­csebb az em­be­re­ké­nél, és az Isten gyen­ge­sé­ge erő­sebb az em­be­re­ké­nél.

Mert néz­zé­tek a ti meg­hí­vá­so­to­kat, test­vé­re­im, hogy köz­te­tek nincs sok bölcs a hús­test sze­rint, nincs sok ha­tal­mas, nincs sok elő­ke­lő szár­ma­zá­sú. De a világ bo­lond­ja­it vá­lasz­tot­ta ki ma­gá­nak az Isten: hogy meg­szé­gye­nít­se a böl­cse­ket; és a világ gyen­gé­it vá­lasz­tot­ta ki ma­gá­nak az Isten: hogy meg­szé­gye­nít­se az erő­se­ket; és a világ ala­csony szár­ma­zá­sú­it és a meg­ve­tet­te­ket vá­lasz­tot­ta ki ma­gá­nak az Isten, és a sem­mi­ket: hogy a va­la­mi­ket meg­szün­tes­se – még­pe­dig azért, hogy egy hús­test se di­cse­ked­hes­sen az Ő színe előtt.

Ti pedig Tőle vagy­tok a Mes­si­ás Jé­zus­ban, aki Is­ten­től el­sza­kít­va vált szá­munk­ra böl­cses­ség­gé, és nem csak meg­iga­zu­lás­sá, hanem meg­szen­te­lő­dés­sé és sza­ba­du­lást hozó vált­ság­díj­já is: hogy amint meg van írva: „Aki di­csek­szik, az Úrban di­cse­ked­jék!”

1Ko­rin­thus 1:18–31, név­te­len bib­lia

Ezt na­gyon fon­tos meg­ér­te­ni. Mint­ha Isten azt üzen­né a mai Fa­ce­boo­kon ne­vel­ke­dett el­is­me­rés­re váró ge­ne­rá­ci­ó­nak is, hogy „Most ko­mo­lyan, em­be­rek! Tény­leg jók vagy­tok? Tény­leg meg akar­já­tok mu­to­gat­ni min­den­ki­ek, mi­lyen nagy­sze­rű­ek, szé­pek, in­tel­li­gen­sek, ér­té­ke­sek, cso­dá­la­to­sak vagy­tok? Hát rend­ben. Én pedig, mint a tö­ké­le­tes Isten akkor le­szál­lok, szol­gá­vá le­szek, bo­lond­dá te­szem ma­ga­mat, bűnné le­szek, csak hogy ebből a cél­té­vesz­tés­ből meg tud­ja­lak ti­te­ket vál­ta­ni. Ha ezek után is sze­ret­né­tek di­cse­ked­ni, tes­sék Engem utá­noz­ni.”

Lát­já­tok a két ki­rály­ság közt a kü­lönb­sé­get? Az egyik tor­nyo­kat épít­ve dí­sze­leg, hogy lát­vá­nyos le­gyen és nevet sze­rez­zen ma­gá­nak, a másik pedig össze­pisz­kít­ja magát és bo­lon­dot csi­nál ma­gá­ból, hogy né­me­lye­ket meg­ment­sen. A Bábel tor­nyos tör­té­net­ben most ve­gyük észre az ide vo­nat­ko­zó mes­si­á­si pró­fé­ci­át:

Gyer­tek, épít­sünk ma­gunk­nak vá­rost és tor­nyot, amely­nek te­te­je az égig érjen; és sze­rez­zünk ma­gunk­nak nevet… Az Úr pedig le­szállt…

1Mó­zes 11:4–5

Vissza­tér­ve a Notre Dame-hoz: Itt van ez az újabb égő, talán már le is égett Baál-kas­tély. Én csak így hívom eze­ket a temp­lo­mo­kat, mert azok. Vajmi közük van Jé­zus­hoz. Az em­bert ma­gasz­tal­ják, hogy mi­lyen ügye­sen tud­nak épít­kez­ni. És ezt a di­csek­vést el­ne­vez­zük „kul­tú­rá­nak” és „mű­velt­ség­nek”, ami össze­tart­ja és össze­hoz­za őket. Ezt a fel­fe­lé tör­te­tő di­csek­vést. A Bábel-to­rony épí­tést! Nincs semmi új a nap alatt. Az épí­tők ve­tet­ték meg a Sa­rok­kö­vet, s te­szik ma is a sok lát­vá­nyos­ság­gal.

Ami­kor ta­valy, 2018 nya­rán ott járam, evan­ge­li­zál­tunk a Notre Dame-i temp­lom előtt. Oda­bent éppen egy „is­ten­tisz­te­let­nek” ha­zu­dott dé­mo­ni­kus li­tur­gia ment azok sze­rint, akik kö­zü­lünk vol­tak bent. Mi pré­di­kál­tuk a meg­té­rést a kí­gyó­zó so­rok­nak, akik lát­szó­lag tel­je­sen sü­ke­tek vol­tak a Krisz­tus evan­gé­li­u­má­ra. Ezek a temp­lo­mok nem a va­ló­di Jé­zust hir­de­tik, hanem egy másik urat, Jézus és a ke­resz­tény­ség kön­tö­sé­be öl­töz­ve. Ugyan­is annak a Ba­ál­nak a neve is urat je­lent, aki­nek az ad­ven­ti­ko­szo­rús-ka­rá­csony­fás és nyu­szis-nagy­böj­tös ha­gyo­má­nya­it ka­rá­csony­kor és hús­vét­kor is ün­nep­lik Is­tár­ral és Tam­muz­zal együtt. Ezek ba­bi­lo­ni is­te­nek. Baál az in­téz­mé­nyes ke­resz­tény­ség is­te­ne, és egyéb temp­lo­mos kul­túr­val­lá­so­ké. Az igazi Jézus nem lakik em­ber­csi­nál­ta temp­lo­mok­ban, sőt, azért jött, hogy eze­ket az in­téz­mé­nye­ket le­ront­sa.

És most örü­lök, és örül­jünk együtt, mert egy újabb bál­vány di­cső­sé­ge ve­szett oda, és sok em­ber­nek így talán van esé­lye kö­ze­lebb ke­rül­ni az igaz­ság­hoz. Hogy szép volt? Ismét mon­dom: Isten szem­szö­gé­vel nézve ezek az em­be­ri hí­ú­sá­gok mind kár és sze­mét, sőt, utá­la­tos­sá­gok, mert el­tá­vo­lít­ják az em­bert a Krisz­tus­ban való egy­sze­rű­ség­től.

Tud­já­tok, miért győ­zött Jézus a ke­resz­ten? Maga Jézus az ő „le­szál­ló áram­la­tá­val” és a „ke­reszt­ha­lá­lig tartó en­ge­del­mes­ség” be­mu­ta­tá­sá­val a szent Isten di­cső­sé­gé­nek egy olyan ol­da­lát mu­tat­ta meg, ami­vel az ör­dö­gi és em­be­ri büsz­ke­ség nem tud mit kez­de­ni. A büsz­ke­ség szá­má­ra pro­vo­ká­ció és tá­ma­dás az, hogy va­la­ki ki­üre­sí­ti magát és nem a maga, hanem a kül­dő­je aka­ra­tát teszi mind­vé­gig. Szá­má­ra ért­he­tet­len, hogy nem „tőle ke­re­si a di­cső­sé­get”, sőt, hogy egy­ál­ta­lán nem is keres di­cső­sé­get.

Is­ten­nek nincs szük­sé­ge di­cső­ség­re, szá­má­ra ezek ér­tel­met­len dol­gok. Van neki, és kész, de ő nem ke­re­si.

És ez az alá­zat egy tá­ma­dás a büsz­ke­ség bi­ro­dal­má­ra nézve, ezért minél ha­ma­rabb el kell tá­vo­lí­ta­ni. Ekkor tör­té­nik az, hogy el­kez­dik az alá­zat kép­vi­se­lő­jét tá­mad­ni, tesz­tel­ni, ki­gú­nyol­ni, le­já­rat­ni, végül ke­reszt­re fe­szí­te­ni.

És tud­já­tok, miért győ­zött az alá­zat végül? Mert hagy­ta, hogy meg­öl­jék. Ha le­száll a ke­resz­től, hogy „bi­zo­nyít­son”, abban a pil­la­nat­ban át­állt volna ő is a büsz­ke­ség ol­da­lá­ra, tehát Sátán győ­zött volna. De a büsz­ke nár­cisz­ti­kus ma­ga­mu­ta­tás­sal szem­ben az alá­zat csak úgy tud győz­ni, ha hagy­ja, hogy tá­mad­ják és meg­öl­jék, így mind­vé­gig alá­zat tud ma­rad­ni. S mi­u­tán meg­öl­ték a tes­tet, már nem tud­nak több kárt okoz­ni. In­nen­től kezd­ve ki­me­rült a büsz­ke­ség min­den fegy­ve­re.

Ezzel a győ­ze­lem­mel fegy­ve­rez­te le Krisz­tus a vádló és bi­zony­ga­tó Sá­tánt és em­be­ri di­csek­vést. A min­den­nél szen­tebb, di­cső­sé­ge­sebb, ha­tal­ma­sabb, oko­sabb Is­tent a nála tisz­tá­ta­la­nabb, pro­fá­nabb, alá­va­lóbb és bu­tább Sá­tánt és em­bert. Hogy „bűnig aláz­ta magát.”

Ezzel az alá­zat „bűn-ala­cso­nyan” győ­zött a to­rony­ma­gas­sá­gok­ba emel­ked­ni kí­vá­nó di­cső­ség­vágy fö­lött, mind­az fö­lött, amit a fa­ce­boo­kos pó­zol­ga­tás, a Notre-Dame tor­nyai és úgy ál­ta­lá­ban az em­be­ri kul­tú­ra kép­vi­sel. Mert senki sem jó, egye­dül az Isten. A pusz­tu­lást büsz­ke­ség előzi meg, és Is­ten­nek igaz­nak kell bi­zo­nyul­nia: nem: „bi­zo­nyí­ta­nia magát”, hanem: „bi­zo­nyul­nia” – ma­gá­tól, mi­köz­ben ma­gá­tól össze­dől a büsz­ke­ség lég­vá­ra.

S ha Isten ke­gyel­mé­ből ezt a szel­le­mi csa­tát alá­zat és büsz­ke­ség közt meg­ért­jük, akkor lehet be­szél­ni meg­té­rés­ről és üd­vös­ség­ről: ke­reszt­ről és Krisz­tus éle­té­nek ben­nünk való foly­ta­tá­sá­ról. Mert bi­zony a di­csek­vés az alá­zat or­szá­gá­ba, Isten Ki­rály­sá­gá­ba nem fog be­jut­ni, azt el­köny­vel­het­jük! S hogy a tűz­ol­tók pró­bál­ják meg­men­te­ni a benn­égett mű­vé­sze­ti al­ko­tá­so­kat: merő os­to­ba­ság. Egy nap az egész vi­lá­got ugyan­ez a tűz fogja meg­emész­te­ni, mert ez vár min­den di­csek­vés­re. És az alá­zat íté­lő­szé­ke előtt nem lesz helye semmi ma­ga­mu­to­ga­tás­nak!

S ahogy “Pá­rizs többé már nem Pá­rizs a Notre Dame nél­kül” (ahogy mond­ják a hí­rek­ben), ugyan­így, az új­já­te­rem­tett Új égen és új föl­dön az egy­ko­ri bu­kott ember sem bu­kott ember többé már a di­csek­vé­se nél­kül. Min­den büsz­ke­ség tűn­jön el, mert úgyis Isten lesz min­den min­de­nek­ben! Ő pedig méltó rá, még­sem rek­lá­moz­za. Mert az alá­zat­nak nincs erre szük­sé­ge. Nagy titok ez.


Vál­lald be az alá­szál­lást, és Krisz­tus lesz az éle­ted.