Fegyver Zoltán: Nekünk király kell c. elemzésének folytatása. Az első rész itt olvasható.
AZ URALKODÁS KÉRDÉSE AZ ÚJSZÖVETSÉGBEN
Térjünk át röviden az Újszövetségben található, uralkodással kapcsolatos kijelentésekre. Már az apostolok között is felmerült a kérdés, hogy vajon ki közülük a nagyobb [Luk 22,24-26]:
„Vitatkozás támadt köztük afelől, hogy közülük ki tekinthető legnagyobbnak. Jézus ezt mondta nekik: A nemzeteken királyaik uralkodnak s azok, akiknek hatalmuk van rajtuk, jótevőknek hívatják magukat. Ti ne így legyetek. Ellenkezőleg. Aki közöttetek legnagyobb, legyen olyan, mint a legkisebb, aki vezet, olyan legyen, mint aki felszolgál.”
Péter apostol szintén tesz utalást a vezetés és uralkodás kérdéskörére [1Pét 5,1-3]:
„A köztetek lévő presbitereket kérem én, a presbitertárs, és a Krisztus szenvedésének tanúja, és a megjelenendő dicsőségnek részese. Legeltessétek az Istennek köztetek lévő nyáját, gondot viselve arra nem kényszerítésből, hanem örömest; sem nem rút nyerészkedésből, hanem jóindulattal. Sem nem úgy, hogy uralkodjatok a gyülekezeteken, hanem mint példányképei a nyájnak.”
Az újszövetség tanítása világos: Krisztusban, egymás testvérei lévén, nincs uralkodói rendszer a testvérek között, aki pedig nagy akar lenni, az legyen mindenkinek a szolgája. Vannak természetesen vének, elöljárók és tekintélyesek a gyülekezetekben. Ugyanígy jelen vannak tanítók és más szolgálati ajándékok is, akik az egész test építésére és épülésére adattak. A tekintély és a tisztelet azonban soha nem vezethet uralkodásra és mások leuralására, mint ahogyan a presbitereknek is inkább a nyáj példaképe, semmint a pásztor hasonlatot ajánlja Péter.
Jézus azt is világossá teszi, hogy a nemzetekben megjelenő királyi rendszer nem az egyház számára rendeltetett. Jézus kivételével természetesen, aki a mi Urunk, és a királyok királya. Számos mai gyülekezetet szemlélve ugyanakkor mégis inkább a királyi rendszer, mintsem a testvérek szeretetteljes közössége jut az eszünkbe.
PÁRHUZAMOK
Pál apostol, a már említett 1. Korintusi levél 10. fejezetében párhuzamot von Izrael kivonulási történelme és az egyház között, a keresztség és a Krisztusból való részesedés tekintetében. Azt is megjegyzi, hogy mindezek a mi tanulságunkra lettek lejegyezve.
Fennáll-e a vajon az egyházzal való párhuzam Izrael történelmének további szakaszaira is? Véleményem szerint igen.
A kivonulás története, a páskabárány, a tengeren való átkelés, a kősziklából fakadó víz mind-mind előképek, és az új szövetségre, valamint Jézus Krisztusra mutatnak. A mi bárányunk, Jézus is megöletett, Isten pedig kivezette a Jézusban hívőket a szellemi Egyiptomból, a halál fogságából az életre és a vele való közvetlen, atyai közösségre, az ígéret földjére. Jézus a bírák korához hasonló szabadságra hívott el minket, hogy Isten Szelleme által vezéreltetve Isten királyi uralkodása valósuljon meg az életünkben!
A Jézusban hívő, újjászületett nép tehát be van vezetve az ígéret földjére. Isten szelleme pedig bennünk munkálkodva elvezet minket minden igazságra. Rendelkezésünkre áll a Szentírás, akárcsak Izrael népének Mózes törvényei. A feladatunk Isten Szellemének a követése, a neki való engedelmesség. Ehhez hasonlóan az Izraelnek adott feladat a törvény betartása és az Úrnak való szolgálat volt.
Az újszövetségi egyházban maga Isten gondoskodik szolgálattevőkről, presbiterekről, példaképekről, vezetőkről és szolgálati ajándékokról, akik Krisztus testének, az egyháznak az építésére adattak. [Ef 4,11] Hozzájuk lehet fordulni kérdéses esetekben. Így akárcsak Izraelnek a bírák és a próféták, úgy a mai egyháznak is megadattak a megfelelő személyek, akik által mindenki tanácsot, épülést és áldást vehet.
Szabadságra lettünk rendelve, nem szolgaságra. Az Istennel való Atya-fiú viszonyra hívattunk el, s nem ember-vezette királyi, uralmi rendszerre. Pál apostol világossá teszi, hogy az Istenhez való fordulásunk után az a cél, hogy mindannyian eljussunk hitben a felnőtt férfiúságra, az Istennel való személyes, stabil, hiten és bizalmon épülő kapcsolatra. [Ef 4,13]
Mégis, hogyan válik gyakran ez az ideális állapot a gyakorlatban tapasztalt királyi-uralmi rendszerré?
EMBERI TÉNYEZŐK
Téves lenne azt gondolni, hogy az uralmi rendszer kialakulása vagy csak a királytól, vagy csak a néptől függ. Valójában mind a két oldalról találhatóak nagyon is emberi tényezők, melyek az uralmi rendszer kialakulásához vezethetnek.
Amint a történeti áttekintésben olvashattuk, az első ember, akit királlyá akartak tenni, Gedeon volt. A győztes csata után a nép ajánlotta fel neki, hogy uralkodjon rajtuk, ő azonban visszautasította a kérést, s nyilvánvalóvá tette, hogy egyedül Isten uralkodik Izraelen. Sámuel pedig azt jelenti ki, hogy a nép királykívánása mögött elsősorban nem a nép által említett erkölcsi ok, azaz Sámuel fiainak gyarlósága, hanem egy sokkal egyszerűbb tény, a félelem és a hitetlenség mutatkozik meg.
Mind a két esetben a nép volt az, aki királyt kívánt magának. Gedeonban az erőskezű, sikeres vezetőt látták, a nép pedig úgy gondolta, hogy az ő vezetésével a környező népek nem árthatnak nekik. A királyi rendszer stabilitást és állandóságot sugallt számukra, holott az ellenségek Izrael ellen való sikerességének egyetlen oka a nép engedetlensége volt, nem pedig a királyi rendszer megléte vagy nemléte. Az emberekben tehát mindig is jelen volt a király és a királyi rendszer iránt való igény, hiszen ez emberi szemmel nézve egy stabilitást sugalló, erős hierarchikus rendszer. Jól-szervezettsége miatt pedig sokkal erősebbnek tűnhet, mint az Istenben hívő és bízó emberek vegyes sokasága.
A másik ok, ami miatt a nép királyt kívánhat, az az egyéni felelősség nem vállalása, áthárítása. A bírák ideje is azt mutatja meg, hogy a nép számára sokkal könnyebb egy embert követni, semmint Isten rendeléseire figyelni, és azokat megtartani. A döntés, a vezetés terhe a királyi rendszerben részben a királyra hárul, akit a népnek csak követnie kell.
(Ebben a kérdésben tanulságos, ha körülnézünk a mai világban: egyre több fiatal férfi marad otthon még felnőttkorában is a szüleivel, hiszen ez sokkal kényelmesebb, mint önállóan helyt állni az életben, felelősséget vállalni és saját lábra állni. A jelenség Pán Péter szindróma néven ismert.)
A másik oldalról megközelítve a kérdést, szintén lehetséges eset, mikor valaki kapzsiságból, becs- vagy hatalomvágyból királlyá igyekszik tenni magát, mint például a bírák idejében Abimélek. Az egyéni motívumok tehát szintén nem zárhatóak ki a kérdéskörből. Az ilyen önjelölt királyokhoz előszeretettel csatlakoznak emberek, akár anyagi, akár más önös érdekekből, gyakran szintén egyéni ambícióktól vezéreltetve, a vezető farvizén evezve.
ÉRETTSÉG AZ ÚJSZÖVETSÉGBEN
Péter apostol az újjászületett hívőket a csecsemőkhöz hasonlítja, akik a tiszta, hamisítatlan tejen növekszenek. A Zsidó levél szerzője az alábbi szavakkal inti levelének címzettjeit [Zsid 5,12]: „Mert noha ez idő szerint tanítóknak kellene lennetek, ismét arra van szükségetek, hogy az Isten beszédeinek kezdő elemeire tanítson valaki titeket; és olyanok lettetek, akiknek tejre van szükségetek és nem kemény eledelre. Mert mindaz, aki tejjel él, járatlan az igazságnak beszédeiben, mivelhogy kiskorú. Az érett korúaknak pedig kemény eledel való, mint akiknek mivoltuknál fogva gyakorlottak az érzékeik a jó és rossz között való különbségtételre.” Egy másik, már említett igeszakaszban Pál apostol ismerteti, hogy a cél az, hogy mindenki eljusson hitben a felnőtt férfiúságra [Ef 4,13].
Látható, hogy az újjászületés utáni folyamat is egy fejlődés. Kezdődik a csecsemő-korral, amikor tejen, könnyű étellel táplálják a kisdedet, aki egyre fejlettebbé és értelmesebbé válva megtanulja és önállóan gyakorolja a jó és rossz közötti különbségtételt. Végül eljut a felnőtt férfiúságra, sőt, arra is alkalmassá válik, hogy másokat tanítson, vezessen, támogasson. Isten világos ígéretet tett arra, hogy az Ő Szelleme elvezet bennünket minden igazságra, s mindent megad ahhoz, hogy a növekedésünket, küldetésünket, feladatainkat sikeresen betöltsük. A felnőtté válás azonban együtt jár a felelősségvállalással, az önálló döntéshozatallal is.
A kérdés ismét kétoldalú: egyrészt akar-e a hívő önálló lenni, a felnőtt férfiúságra eljutni, másrészt a tanítója erre motiválja-e, s megad-e neki mindent, ami a felnőtté válásához szükséges.
Amennyiben valaki nem akar felnőni, s számára könnyebb útnak tűnik, hogy mindig a vezetőtől várja az iránymutatást, máris nagy lépést tett egy ember-vezette rendszerbe való tagozódás felé. Ha pedig a tanító nem adja meg tanítványának a szükséges példát, útmutatást és bátorítást, azt valószínűleg valamilyen önös, például anyagi érdekből, vagy hatalomvágyból teheti. A tanítvány ekkor egy önállótlan, függő gyermek marad.
Isten királysága alatt nyugodt lesz az életed.
Kapcsolódó cikkek: