Ho­gyan vi­tat­koz­zunk?

Éle­tünk­ben el­en­ged­he­tet­len, hogy oly­kor né­zet­kü­lönb­sé­ge­ink adód­nak. Ilyen­kor ér­ve­lünk, vi­tat­ko­zunk. Két­fé­le vi­tá­ról lehet be­szél­ni, az egyik olyan, mint a Nyrt, a másik pedig a Zrt-hez ha­son­lít. A nyi­tott vi­tá­nál haj­lan­dó­ak va­gyunk el­ad­ni és venni a gon­do­lat­rész­vé­nye­ket, míg a zárt vi­tá­nál nem adunk és nem ve­szünk rész­vé­nye­ket más­tól (csak a ha­son­sző­rű gon­dol­ko­zók­tól, a klik­künk­től). A zárt vita arról szól, hogy nekem iga­zam van, te té­vedsz és ezt be is aka­rom bi­zo­nyí­ta­ni. De mivel a másik fél is így gon­dol­ja, ezért ez egy ál­ló­há­bo­rú, marad az egy­más mel­let­ti el­be­szé­lés. Miért van ez így és mi a meg­ol­dás?

Ami­kor va­la­mi­ről vi­tat­ko­zunk, ér­ve­lünk, a két/több fél­nek meg van a lá­tás­mód­ja (kon­cep­ció, lásd alább). Mivel az em­be­rek­ben meg­van a saját dol­ga­i­nak vé­del­me, így a saját gon­do­la­ta­it is védi. Ha sérül a gon­do­lat­rend­szer, az il­le­tő ön­ma­gát te­kin­ti meg­tá­mad­va. Fon­tos, hogy az ér­ve­lést, vitát ezért együtt­gon­dol­ko­zás­nak te­kint­sük, tehát a te gon­do­la­ta­i­dat az enyém­nek is te­kint­ve, és for­dít­va. Mint­ha együtt ta­lál­nánk meg a meg­ol­dást. Gya­kor­lat­ban a "Lehet, hogy igaz, amit mond" ill. a "Mi van, ha igaza van, és én té­ve­dek" el­ve­ket kell fi­gye­lem­be ven­nünk.

A vi­ta­fo­lya­mat meg­ér­té­sé­hez íme egy kis latin szó­já­ték, a kon­cep­ció szó­val (alap­esz­me, lá­tás­mód).
A kon­cep­ció a latin con- (együtt), és cept­io (kb. fogás, vétel, értés) sza­vak­ból te­vő­dik össze. Néz­zünk meg pár ilyen -cep­ti­ót.

• con­cept­io: fo­gal­ma­zás, alap­esz­me, ál­ta­lá­nos el­gon­do­lás, terv, (nagy­já­ból ki­dol­go­zott) ötlet, fel­fo­gás, nézet, fo­gan­ta­tás. A lé­nye­ge, hogy nagy vo­na­lak­ban kö­zö­sen meg­ter­vez­ni va­la­mi újat.
• im­per­cept­io: az ész­re­ve­vés hi­á­nya. Vagy­is fe­lü­le­tes vizs­gá­lat. Ebből ala­kul­hat ki a pre­con­cept­io.
• pre­con­cept­io: elő­íté­let, el­si­e­tett vé­le­mény. Ez a fe­lü­le­tes vizs­gá­ló­dás ered­mé­nye. Ha meg­rög­zül, át­ala­kul­hat cont­ra­cep­ti­ó­vá:
• cont­ra­cept­io: meg­ter­mé­ke­nyü­lés-el­le­ni vé­de­ke­zés, fo­gam­zás­gát­lás. Ez már a be­zárt ál­lás­mód. Ezen lehet se­gí­te­ni a gon­dol­ko­dó ré­szé­ről re­cep­ti­ó­val, part­ner ré­szé­ről pedig ex­cep­ti­ó­val.
• ex­cept­io: el­len­ve­tés, ki­fo­gás, óvás, ki­vé­tel, meg­szo­rí­tás, kor­lá­to­zás.
• re­cept­io: be­fo­ga­dás, fel­vé­tel (szer­ve­zet­be, tár­sa­ság­ba), fo­gad­ta­tás (műé), fel­fo­gás, fo­gé­kony­ság. Tehát fel­fog­juk és dön­tés által fo­gad­juk is a ki­vé­telt, az el­len­ve­tést. (Ebből ered a re­cep­ció sza­vunk, ahol fo­gad­juk a ven­dé­get, dön­tünk fe­lő­le, és ha meg­fe­lel, be­fo­gad­juk). A he­lyes re­cep­ti­ó­hoz szük­sé­günk van meg­ítél­ni a de­cept­io le­he­tő­sé­gét!
• de­cept­io: csa­lás, meg­té­vesz­tés, csa­ló­dás, for­tély, té­ve­dés. Elő­for­dul­hat, hogy a másik fél téved, vagy hátsó szán­dé­ka van. Ha si­ke­res volt a re­cep­tió, akkor jöhet az ac­cept­io.
• ac­cept­io: át­vé­tel, el­fo­ga­dás, va­la­mi­ben ré­sze­sü­lés. Tehát a másik fél ér­ve­i­nek el­fo­ga­dá­sa által ré­sze­sü­lünk az ő né­ze­té­ben és így töb­bek le­he­tünk! Így vissza is tér­tünk a con­cep­ti­ó­hoz, az együtt gon­dol­ko­zás­hoz.

Tö­mö­ren: az együtt gon­dol­ko­zás­hoz tu­da­tá­ban kell len­nünk, hogy
1) hi­á­nyo­sak le­het­nek is­me­re­te­ink, emi­att
2) le­het­nek elő­íté­le­te­ink, amik miatt
3) el­zár­kóz­ha­tunk.
4)  A part­ner el­len­ve­té­se­it el­ménk por­tá­ján fo­gad­nunk kell, úgy, hogy
  a) fel­fog­juk, amit mond.
  b) Fi­gye­lem­be kell ven­nünk vi­szont az
     i) ár­tat­lan té­ve­dés vagy a
    ii) szán­dé­kos meg­té­vesz­tés le­he­tő­sé­gét is.
  c) Amennyi­ben meg­győ­ződ­tünk, hogy se té­ve­dés, se meg­té­vesz­tés esete nem áll fenn, akkor
5) át­vesszük az ő gon­do­la­ta­it és így
6) ré­sze­sü­lünk az ő lá­tás­mód­já­ban is, tehát si­ke­rült vita he­lyett
7) együtt gon­dol­koz­nunk.

Ehhez alá­zat, ru­gal­mas­ság és az ön­kor­rek­ci­ó­ra való haj­lan­dó­ság kell. Mind emögé kell tenni a bi­zal­mat, hogy a má­sik­tól is lehet ta­nul­ni, és még min­dig meg van a le­he­tő­ség arra, hogy a jót át­ve­gyem tőle, de  a hely­te­lent ter­mé­sze­te­sen ki­szűr­jem, sőt, meg­be­szél­jem vele.

Egy jó szű­rő­je min­den em­ber­nek ott van a de­cep­ti­ó­ra: amennyi­ben va­la­mi el­lent­mond a Szent­írás­nak, az té­ve­dés vagy meg­té­vesz­tés, hi­szen még maga Isten is alá­ve­tet­te tel­jes sze­mé­lyi­sé­gét és mű­kö­dé­sét leírt sza­vá­nak. (Zsol­tár 138:2)

Az igaz­ság­tól pedig nem kell fél­nünk, ha eset­leg ki kell ja­ví­ta­nunk gon­dol­ko­zás­mó­dun­kat, hi­szen aki az igaz­ság­ban ré­sze­sül (ac­cept­io), azt az igaz­ság ki­vé­tel nél­kül min­dig meg-, ill. fel­sza­ba­dít­ja (János 8:32). Ennek leg­jobb módja, ha már egy­szer hi­szünk Jé­zus­ban, hogy meg is tart­juk be­szé­dét és ta­nít­vá­nyai le­szünk.

Le­gyünk tu­da­tá­ban, hogy tükör által ho­má­lyo­san lá­tunk, így a ke­ve­sebb ve­sze­ke­dés által nyu­god­tabb lesz éle­tünk.