Isten szíve sze­rint – 2

Nincs ál­dot­tabb dolog, mint hagy­ni, hogy Isten Igéje meg­tisz­tít­sa fe­jün­ket a világ által be­lénk suly­kolt stressz­től és ag­gó­dás­tól. Szá­mom­ra is áldás, hogy ahe­lyett, hogy az in­ter­net­ről ki­má­sol­nám az idé­ze­te­ket, a saját fü­ze­tem­ből gépelem be szó­ról-szóra. Hal­lot­tam, le­ír­tam, most pedig be­gé­pe­lem. Így már har­mad­szor­ra is át­jár­ja el­mé­met Isten be­szé­de, ami őszin­tén meg­val­lom: éle­tem leg­na­gyobb ál­dá­sa! Bi­zony, ettől a meg­újult gon­dol­ko­zás­tól lett nyu­godt az éle­tem. És meg va­gyok győ­ződ­ve, hogy az lesz a tied is.

Me­rül­jünk hát bele Te­rem­tőnk sza­vá­ba és foly­tas­suk onnan, ahol ab­ba­hagy­tuk!

XI. Aki az Úr cse­le­ke­de­te­i­re és keze mun­ká­já­ra fi­gyel, ör­ven­dez­ni fog
28. A hi­tet­le­nek és a go­nosz­te­vők bé­kes­ség­gel szól­nak egy­más­hoz, pedig go­nosz­ság van szí­vük­ben: mint­hogy nem fi­gyel­nek az Úr cse­le­ke­de­te­i­re és keze mun­ká­já­ra. De nekem az Úr az én erőm és paj­zsom: Őben­ne bí­zott szí­vem és meg­se­gí­tett. Ör­vend szí­vem és dí­csé­rem Őt! Az Úr az Ő né­pé­nek ereje. 29. Az Úr szava zeng a vizek fö­lött, erős, fenn­sé­ges, vas­tag céd­rus­fá­kat tör­del, tűz­lán­go­kat szór, meg­ren­ge­ti a pusz­tát. 30. Is­te­nem, Hoz­zád ki­ál­tot­tam, és meg­gyó­gyí­tot­tál engem. Csak pil­la­na­tig tart ha­rag­ja, de élet­hosszig­lan jó­aka­ra­ta. Si­ral­ma­mat víg­ság­ra for­dí­tot­tad, le­ol­doz­tad gyász­ru­há­mat!

XII. Isten a saját igaz­sá­gát tu­laj­do­nít­ja a bű­nös­nek, ezért tudja el­ven­ni bűnei ter­hét
31. A Te igaz­sá­god­dal sza­ba­díts meg! Ke­zed­re bízom lel­ke­met: Te vál­tasz meg, hű­sé­ges Is­te­nem! Bűnöm miatt ros­ka­doz erőm, de én Ben­ned bízom, Uram! Éle­tem ideje ke­zed­ben van. Mily bő­sé­ges a Te jó­sá­god, ame­lyet fenn­tar­tasz a Téged fé­lők­nek. Cso­dá­la­tos­sá tette ke­gyel­mét raj­tam. 32. Bol­dog, aki­nek ha­mis­sá­ga meg lett bo­csát­va, aki­nek az Úr bűnt nem tu­laj­do­nít. Vét­ke­met be­val­lot­tam Neked, és Te el­vet­ted rólam bű­ne­im ter­hét. Sok bá­na­ta van a go­nosz­nak, de aki bízik az Úrban, ke­gye­lem­mel veszi azt körül.

XIII. Isten fel­té­tel nél­kü­li sze­re­te­té­nek és gon­dos­ko­dá­sá­nak di­csé­re­te
33. Az Úr ke­gyel­mé­vel telve a föld. Az Úr szava igaz és min­den cse­le­ke­de­te hű­sé­ges. Ta­ná­csa meg­áll mind­örök­ké. Bol­dog nép az, amely­nek Is­te­ne az Úr. Szem­mel tart­ja az Őt fé­lő­ket, akik ke­gyel­mé­ben bíz­nak, hogy ki­ment­se lel­kü­ket a ha­lál­ból és az éh­ín­ség­ben is el­tart­sa őket. Le­gyen, Uram, a Te ke­gyel­med raj­tunk!

XIV. Is­ten­re kell hagy­nunk az éle­tün­ket meg­ke­se­rí­tő em­be­re­ket
34. Akik Őrá néz­nek, azok fel­vi­dul­nak és arcuk nem pirul. Bol­dog, aki Őben­ne bízik. Tar­tóz­tasd meg nyel­ve­det a go­nosz­tól, a csa­lárd be­széd­től. Közel van az Úr a meg­tört szí­vű­ek­hez és meg­se­gí­ti a seb­hedt lel­ke­ket. Meg­őr­zi min­den csont­ját. 35. Pe­relj, Uram, a velem per­lők­kel! Meg­sza­ba­dí­tod a nyo­mo­rul­tat a nála erő­sebb­től. Nagy az Úr, aki kí­ván­ja az Ő szol­gá­i­nak bé­kes­sé­gét!

XV. Isten meg­se­gí­ti azo­kat, akik Őben­ne gyö­nyör­köd­nek és bíz­nak
36. Az égig ér a Te ke­gyel­mes­sé­ged, hű­sé­ged a fel­hő­kig. Mi­lyen drága ke­gyel­med! Az em­be­rek a Te szár­nya­id ár­nyé­ká­ba me­ne­kül­nek. Mert Nálad van az élet­nek for­rá­sa, a Te vi­lá­gos­sá­god által lá­tunk vi­lá­gos­sá­got. 37. Gyö­nyör­ködj az Úrban és meg­ad­ja szí­ved ké­ré­se­it. Hagy­jad az Úrra a te uta­dat és bíz­zál Benne, majd Ő tel­je­sí­ti. Csil­la­podj le az Úrban és vár­jad Őt. Az Úr szi­lár­dít­ja meg az igaz ember lép­te­it. Ha el­esik, nem terül el, mert az Úr tá­mo­gat­ja ke­zé­vel. Az iga­zak­nak az Úr az erős­sé­ge a há­bo­rú­ság­ban. Meg­vé­di őket és meg­sza­ba­dít­ja a go­no­szok­tól is és meg­se­gí­ti őket, mert Őben­ne bíz­nak.

XVI. A bűnét bánó ember kö­nyör­gé­se és Isten ke­gyel­mes vá­la­sza
38. Bű­ne­im sú­lyos te­her­ként el­bo­rít­ják fe­je­met, erőm fe­lett. Uram, előt­ted van min­den kí­ván­sá­gom, nincs Előt­ted rejt­ve nyö­gé­sem. Be­val­lom bű­nö­met, bán­kó­dom vét­kem miatt. Ne hagyj el Uram, Isten! Siess se­gít­sé­gem­re! 39. Ments ki engem min­den ál­nok­sá­gom­ból! Bi­zony, merő hi­á­ba­va­ló­ság min­den ember, akár­hogy is áll! Én csak jö­ve­vény va­gyok Nálad. Könny­hul­la­tá­som­ra ne vesz­te­gelj! 40. Vár­ván vár­tam az Urat és ki­vont engem a pusz­tu­lás göd­ré­ből. Ke­gyel­med és igaz­sá­god min­dig meg­óv­nak engem. Rólam is, noha sze­gény és nyo­mo­rult va­gyok, az én Uram visel gon­dot.

XVII. Isten ment meg, ha be­szé­de sze­rint élünk, nem a mi mód­sze­re­ink
41. Bol­dog, aki a nyo­mo­rult­ra gon­dol, a ve­sze­de­lem nap­ján meg­men­ti azt az Úr. Meg­erő­sí­ti őt az ő be­teg­ágyán. 42. Nap­pal ki­küld­te ke­gyel­mét az Úr, éjjel éneke volt velem, imád­ság éle­tem Is­te­né­hez. 43. Te vagy ol­tal­mam Is­te­ne: vi­lá­gos­sá­god és igaz­sá­god ve­zes­se­nek! 43. Nem az ő kar­juk se­gí­tet­te őket, hanem a Te job­bod, a Te kezed és a Te orcád vi­lá­gos­sá­ga, mert ked­vel­ted őket. Nem az ívem­ben bízom, kar­dom sem vé­del­mez engem, hanem Te sza­ba­dí­tasz meg!

XVIII. Isten egy örök­ké­va­ló és igaz­sá­gos ki­rály min­den nép fö­lött
45. Tró­nod ó Isten, örök­ké­va­ló! Igaz­ság­nak pál­cá­ja a Te ki­rály­sá­god pál­cá­ja. 46. Ha­da­kat némít el. Ő mond­ja: Csen­de­sed­je­tek el és is­mer­jé­tek el, hogy Én va­gyok az Isten! 47. Az Úr fen­sé­ges, ret­te­ne­tes! Nagy ki­rály az egész föl­dön. Alánk veti a né­pe­ket. Éne­kel­je­tek Is­ten­nek, ki­rá­lyunk­nak! Éne­kel­je­tek böl­cses­ség­gel. Isten ural­ko­dik a nem­ze­tek fö­lött.

XIX. A földi hi­á­ba­va­ló­sá­gok nem, csak Isten ke­gyel­me tudja meg­men­te­ni lel­kün­ket
48. Isten vezet min­ket mind­ha­lá­lig. A Te ke­gyel­med­ről el­mél­ke­dünk. 49. A hír­név, böl­cses­ség, gaz­dag­ság mu­lan­dó. Ne­vü­ket han­goz­tat­ják az ilyen em­be­rek, pedig sor­suk bo­lond­ság, de azért gyö­nyör­köd­nek sza­vuk­ban kö­ve­tő­ik. Pedig csak Isten vált­hat­ja ki lel­ke­met a Seol, a fe­ne­ket­len mély­ség ke­zé­ből. 50. Hívj se­gít­sé­gül Engem a nyo­mo­rú­ság ide­jén, Én meg­sza­ba­dít­lak és te di­cső­í­tesz Engem! Aki há­lá­val ál­do­zik, az di­cső­ít Engem, és aki az útra vi­gyáz, annak mu­ta­tom meg Isten sza­ba­dí­tá­sát. Jézus ez a kes­keny út Is­ten­hez. Ő mond­ta: Én va­gyok az Út, az Igaz­ság és az Élet, senki sem mehet az Atya­is­ten­hez, csak­is Énál­ta­lam.

XX. Isten ke­re­si az Őt ke­re­ső­ket: ne kés­le­ked­jünk őszin­tén ki­bé­kül­ni Vele 
51. Isten előtt ked­ves ál­do­zat a tö­re­del­mes szív. Tisz­ta szí­vet te­remts ben­nem, ó Isten, és az erős lel­ket újítsd meg ben­nem. 52. Mint a zöl­del­lő olaj­fa, vi­rul­ni fogok Isten há­zá­ban, bízom Isten ke­gyel­mé­ben mind örök­kön-örök­ké. 53. Isten le­te­kint a menny­ből az em­be­rek fi­a­i­ra, hogy meg­lás­sa: van-e ér­tel­mes, Is­tent ke­re­ső? 54. Ezért hát én kész szív­vel ál­do­zom Neked: áldom a Te ne­ve­det, mert jó.

Foly­tat­juk...

El­mél­kedj Isten be­szé­dén és nyu­godt lesz az éle­ted.