A bé­kes­ség titka

Iz­gal­mas, fá­rasz­tó, za­va­ros, és egy­ben po­csék nap volt. Kósza hírek ke­ring­tek a vá­ros­ban. Fut­ká­roz­tunk. Vi­tat­koz­tunk, hogy igaz-e vagy sem. Este be­zár­kóz­tunk. Fél­tünk. És akkor tör­tént va­la­mi.

Tény­leg na­gyon fur­csa nap volt.^* Főleg az előző nap üres­sé­ge után. Oda volt min­den. Tel­jes volt a csa­ló­dás. Alud­ni alig bír­tam.

Korán reg­gel arra éb­re­dünk, hogy Mária azt ki­ált­ja, nincs ott! El­tűnt! Vagy el­vit­ték? Tel­je­sen össze volt za­va­rod­va. Kér­lelt min­ket is, néz­zük már meg. Még reg­ge­liz­ni sem volt időnk, gyor­san el­sza­lad­tunk meg­néz­ni a hely­színt. János le­ha­gyott, de be­men­ni nem mert. Én bát­rabb vol­tam. A le­pe­dők ott vol­tak, meg egy kendő a feje he­lyén össze­gön­gyöl­ve. Aztán be­jött János is, és el­kezd­te mon­do­gat­ni: "Most már hi­szek neki." Nekem fo­gal­mam se volt, mi a csuda tör­tént. Ha­za­men­tünk. Még egy­szer lát­tuk Má­ri­át, ahogy sírva vissza­tért oda.

Nekem ez sok volt. Ebéd után Mária ismét meg­je­lent, és össze-vissza be­szélt. János sze­rint iga­zat mon­dott. Hogy lá­tott két fe­hér­ru­hás an­gyalt, akik be­szél­tek vele. No per­sze! Mi nem lát­tuk őket. Pedig épp előt­te vol­tunk ott. No meg hogy aztán maga a Mes­ter szólt hozzá, hogy fel­megy az Ő Aty­já­hoz és a mi Atyánk­hoz, az Ő Is­te­né­hez és a mi Is­te­nünk­höz. De jó neki. Ő fel­ment, mi meg jól itt ma­rad­tunk. És még itt van­nak ezek a jú­da­i­ak is, akik min­ket is meg akar­nak ölni. A Mes­ter meg jól fel­ment és itt ha­gyott min­ket.

Tele volt a fejem ezzel a sok os­to­ba­ság­gal. Sö­té­te­dett. Be­men­tünk a házba. Be­zár­tam az ajtót, mert fél­tem. Sze­rin­tem a töb­bi­ek is. Hal­kan be­szél­get­tünk.

És akkor tör­tént. Meg­állt a kö­zé­pen. Azt mond­ta: "Bé­kes­ség nek­tek!" Meg­állt az ütő ben­nünk. El­ké­ped­tünk. Alig hit­tünk a sze­münk­nek. Majd meg­tör­te a csen­det és ba­rát­sá­go­san meg­mu­tat­ta se­be­it és a dárda dö­fé­sét. Belül érez­tem, azt mond­ja: "Péter, mi van a kö­zé­pen? Az üres­ség? A rém­ál­ma­id? A fur­csa tör­té­né­sek? A plety­kák? A hit­vi­ták? Az, hogy mások mit mond­tak rólam? A hely­szín, amit lát­tál? Hogy ki ért oda ha­ma­rabb? A fé­lel­me­id? Éb­redj fel! Ha én va­gyok a kö­zép­pont­ban, akkor bé­kes­sé­ged lesz neked!" És ahogy né­ze­get­tem Őt, és ahogy egyen­ként meg­ta­pin­tot­tuk a se­be­ket, Vele let­tek telve gon­do­la­ta­im. És azt vet­tem észre, hogy igazi bé­kes­sé­gem lett. Mind­nyá­jan fel­sza­ba­dul­tunk a fé­lel­me­ink alól, és végre tud­tunk örül­ni.

Jézus meg­állt a kö­zé­pen! El­gon­dol­koz­tam: hány­szor lök­dö­söm őt onnan ar­rébb két­ke­dé­se­im­mel? Ami­kor el­süllyed­tem a ten­ge­ren, akkor is ez volt. De Ő akkor is meg­állt a kö­zé­pen. Bár­csak min­dig ott ma­rad­na!

Ekkor ismét meg­szó­lalt: "Bé­kes­ség nek­tek. Mi­ként engem is el­kül­dött az Atya, én is el­kül­de­lek ti­te­ket." Majd ránk le­helt, és azt mond­ta: "Ve­gye­tek Szent­lel­ket." Mint­ha tudta volna, hogy bé­kes­sé­gem még nem sta­bil. Tudta, hogy va­la­mi több kell. Nem elég a tu­da­ta, hogy ve­lünk van. Tudta, hogy nagy fel­ada­tot bíz ránk, és hogy tény­leg fel­megy az Atyá­hoz. Nem akart úgy itt hagy­ni, hogy nincs bé­kénk. Ezért is állt meg a kö­zé­pen. De ennél több kel­lett. A Szent­lé­lek. Hogy Jézus már ne csak a szoba kö­ze­pén áll­jon meg, hanem a szí­vem kö­ze­pén. Ne csak az agyam­ban, hogy miket tudok róla, ne csak em­lé­ke­im­ben, ne csak az írás­is­me­re­tem­ben, hanem va­la­mi mé­lyebb he­lyen. A szí­vem­ben, a szel­le­mem­ben.

Lát­szott rajta, hogy még akar va­la­mit mon­da­ni. Ezt, amit mon­dott, elő­ször nem is ér­tet­tem. "Aki­nek meg­bo­csát­já­tok bű­ne­i­ket, a menny­ben is meg­bo­csát­ják, aki­nek nem bo­csát­já­tok meg, a menny­ben sem bo­csát­ják meg." Per­sze, tud­tam, mire cél­zott: a ha­rag­ra, ami még azért ott volt a csa­ló­dá­sok miatt, meg hogy meg­szé­gye­nül­tem há­rom­szor is. Meg Já­nos­ra is ha­ra­gud­tam, hogy ő hitt, én meg nem. De ké­sőbb rá­jöt­tem, itt sok­kal több­ről volt szó, mint a mi kis belső ha­ra­gunk. Az előbb mond­ta, hogy el­küld min­ket. Meg Szent­lel­két is be­lénk adta. Rá­jöt­tem: ha ha­gyom Őt mun­kál­kod­ni a szí­vem­ben és ér­vé­nye­sül­ni, akkor úgy fogok vi­sel­tet­ni mások iránt, ahogy Ő tenné. És ez a leg­mé­lyebb bé­kes­ség. Ha magam meg­ta­gad­va végre el­ál­lok az útból, hogy azt tegye, amit akar.

Meg­ér­tet­tem a bé­kes­ség tit­kát.
1. Ami­kor Jézus meg­áll gon­do­la­ta­im kö­ze­pén, ez egy alap békét ad.
2. Ami­kor meg­érint­he­tem Őt fel­tá­ma­dá­sa után, ez arra ad békét, hogy ki­küld­hes­sen az Ő cél­ja­i­ra.
3. A Szent­lé­lek pedig arra ad békét, hogy Jézus ma­rad­jon is a kö­zé­pen és hogy dön­té­se­it át­vi­gye éle­tünk­be is.

Hogy többé nem én bo­csá­tok meg gör­csö­sen, hanem a ben­nem levő Úr. Hogy többé nem kell ér­zé­se­im­től füg­ge­nem, hanem, hogy át­ad­ha­tom neki ér­zé­se­i­met is. És min­de­ne­met. Így össz­hang­ba ke­rü­lök a mennyel.

Em­lék­szem, ez­után egy­szer bör­tön­be csuk­tak. Úgy volt, hogy más­nap ki­vé­gez­nek. De ér­de­kes módon most már tud­tam alud­ni. A Szent­lé­lek ben­nem meg­bo­csá­tott azok­nak, akik el­ítél­tek. Békém volt. Is­ten­nel, a kö­rül­mé­nyek­kel és el­len­sé­ge­im­mel is. Más ember vol­tam. Nem az én éle­tem volt a kö­zép­pont­ban, hogy élek-e, vagy meg­ha­lok. Hanem Jézus. Hogy Ő él ben­nem, és hogy mind­azt, amit meg akar tenni raj­tam ke­resz­tül, tegye. Ha meg kell hal­nom, az is jó, me­gyek hozzá. Mind­egy volt. De Ő úgy dön­tött, hogy éljek még. Más­nap egy an­gyal éb­resz­tett, és át­vitt a több­szö­rös őr­sé­gen ke­resz­tül. Már nem vol­tam fruszt­rált a kü­lö­nös dol­gok miatt. Per­sze ne­he­zen hit­té­tek el, ami­kor zör­get­tem, hogy én va­gyok, de hát mind­annyi­unk­nak át kell men­nünk eze­ken a lec­ké­ken. Bé­kes­ség nek­tek!

Sze­re­tet­tel:
Péter

En­gedd a fel­tá­madt Jé­zust a kö­zép­re és nyu­godt lesz az éle­ted.

^* kép­zelt ri­port Péter szem­szö­gé­ből, János evan­gé­li­u­ma 20:1-23 alap­ján