Egy­sze­rű ima­al­kal­mak („Áz­tass el!”)

Jé­zus­ban hívő kö­rök­ben is­me­rős a ki­fe­je­zés: Éb­re­dés. Azt je­len­ti, hogy az Úr Lel­ké­nek je­len­lé­te sok em­ber­re ki­árad, és ilyen­kor sokan élik át az új­já­szü­le­tés él­mé­nyét vagy szí­vük meg­eny­hü­lé­sét. Az em­be­rek­re rá­száll az Isten je­len­lé­té­nek tu­da­ta, szent Is­ten­fé­le­lem támad raj­tuk, és meg­bán­va bű­ne­i­ket, el­fo­gad­ják Jé­zust Meg­vál­tó­nak és Úrnak, és az Ő kö­ve­té­se irán­ti va­ló­di dön­té­sek szü­let­nek.

Iga­zá­ból az éb­re­dés egy na­gyon egy­sze­rű dolog:

Isten szom­ja­zik ránk!

És ezt a szom­ját rá­ter­he­li né­hány nyi­tott szívű gyer­me­ké­re, olya­nok­ra, akik pedig Őreá szom­jaz­nak!

Mert az ÚR szeme kör­be­jár az egész föl­dön, hogy ha­tal­mát meg­mu­tas­sa azok­nak, akik tel­jes szív­vel ra­gasz­kod­nak hozzá.

2Kró­ni­ka 16:9

Ha meg­néz­zük a tör­té­ne­lem éb­re­dé­se­it, leg­több­ször csak né­hány em­ber­rel kez­dő­dött. Ezek a nyár-csi­ná­ló egy-fecs­kék, ha lehet így mon­da­ni. Ők azok, akik nem érik be a hi­á­ba­va­ló­ság­gal, a komp­ro­misszu­mok­kal. Ami­kor mások ki­rán­dul­gat­ni men­nek, ők azok, akik a tér­de­i­ken a menny­be vá­gyód­va Isten szí­vé­be tesz­nek egy uta­zást. De az egész még­sem róluk szól.

Is­ten­nek hi­he­tet­le­nül ha­tal­mas és szép szíve van. Ő min­den­kit meg akar ál­da­ni, és ehhez keres imád­ko­zó­kat, akik egyet­ér­te­nek vele. Az a vágya, hogy a sö­tét­ben és rab­ság­ban, hi­á­ba­va­ló­ság­ban ülő em­be­rek­re ki­áraszt­has­sa fé­nyét, je­len­lé­tét.

Isten ál­dá­sa el­ső­sor­ba­na a bűn­től való el­for­dí­tás Ön­ma­ga je­len­lé­té­vel:

Isten el­ső­sor­ban nek­tek tá­masz­tot­ta fel és küld­te el Fiát, Jé­zust, hogy meg­áld­jon ti­te­ket azzal, hogy mind­egyi­kő­tö­ket el­for­dít­ja go­nosz­sá­gá­tól.

Ap­csel 3:26

Az ilyen imádó al­kal­mak egy­sze­rű­ek, min­den sal­lang­tól men­te­sek. Né­hány (pl. két-három) test­vér össze­jön, ki­fe­je­zet­ten Is­ten­re éhe­sen, hogy Vele le­gye­nek. Né­hány igé­vel, dal­lal, akár ke­resz­tény film­mel bá­to­rít­ják egy­más hitét, és meg­hív­ják a Szent­lel­ket. Meg­in­dul az imá­dat, az ima, egy­más meg­ál­dá­sa kéz­rá­té­tel­lel vagy át­öle­lés­sel, és spon­tán hol ima, hol imá­dat vált­ja egy­mást, olyan gör­dü­lé­ke­nyen, hogy a kettő át­fo­lyik egy­más­ba szü­net és meg­ál­lás nél­kül. A di­cső­í­tés egy spon­tán vá­lasz az imá­ban el­hang­zot­tak­ra, egy ének, ami be­ug­rik, és anél­kül, hogy ki­zök­ken­nénk az imád­ko­zás­ból a hang­szer után kap­kod­va, csak úgy a'capel­la ének­lünk, majd foly­tat­juk az imát.

Tel­je­sed­je­tek be Lé­lek­kel!

Aztán be­te­lünk Isten je­len­lé­té­vel tel­je­sen. S el­in­dul egy né­hány ak­kor­dos pró­fé­tai di­csé­ret, egy va­la­mi­lyen alap ének­kel, mint „Jézus, jó veled, olyan jó veled, nin­csen senki más, ki úgy sze­ret, mint te.” S a test­vé­rek el­kez­dik éne­kel­ni együtt. Majd aki­nek van ki­je­len­té­se, be­le­éne­kel a dalba egy újabb szö­ve­get, és a töb­bi­ek is át­ve­szik. A pró­fé­ta­ság sza­bá­lya sze­rint (1Ko­rin­tus 14:30), ami­kor va­la­ki ki­je­len­tést kap, az előb­bi hall­gat el, és teret ad az újnak. Mint a KRESZ-ben, az új szó­la­ló­nak van el­sőbb­sé­ge. Ami­kor az Úr je­len­lé­té­ben va­gyunk, az ehhez szük­sé­ges alá­zat már meg­van, így a ko­ráb­bi szóló el tud hall­gat­ni, és teret tud adni az újnak. Ez­ál­tal ki­ala­kul egy fo­lyá­sa a dal­nak, a Szent­lé­lek fo­lyó­ja árad, hol innen, hol onnan. Hol az egyik test­vér­től, hol a má­sik­tól, és egy kerek egészt alkot.

Tel­je­sed­je­tek be Lé­lek­kel, be­szél­ges­se­tek egy­más kö­zött zsol­tá­rok­ban, di­csé­re­tek­ben és lelki éne­kek­ben; éne­kel­je­tek és mond­ja­tok di­csé­re­tet szí­ve­tek­ben az Úrnak.

Efe­zus 5:18-19

Ez az éb­re­dés. 

Együtt foly­ni Is­ten­nel.

És ebből nem elég. Az idő repül, órák tör­pül­nek el Isten je­len­lé­té­ben. Az a negy­ven nap Mó­zes­nek a he­gyen Is­ten­nel talán csak egy má­sod­perc le­he­tett.

A szom­jas Isten ránk áraszt­ja az Isten-szom­jat. És egyre töb­bet és töb­bet aka­runk Be­lő­le.

Bejön az alá­zat és a bűn­bá­nat, a tisz­ta­ság irán­ti vá­gya­ko­zás, és hogy Isten mind job­ban le­gyen nyil­ván­va­ló éle­tünk­ben, hogy ezt kör­nye­ze­tünk is lássa:

Az ezé­ki­eli lá­to­más alap­ján (Ezé­ki­el 47:1-9) egy szent Folyó árad ki Isten Temp­lo­má­ból, és amer­re el­fo­lyik a víz, gyó­gyu­lást hoz. Mivel az Új Szö­vet­ség­ben a mi tes­tünk lett Isten temp­lo­ma (1Ko­rin­tus 6:19 és 2Ko­rin­tus 6:16), ne­künk csak hagy­nunk kell, hogy a Folyó túl- és így ki­árad­jon be­lő­lünk, és amer­re el­fo­lyik, gyó­gyu­lást hoz­zon. Jézus erről így be­szélt:

Aki hisz ben­nem, amint az Írás mond­ta, élő víz fo­lya­mai árad­nak annak bel­se­jé­ből.

János 7:38

Az éb­re­dés bá­mu­la­tos. Ha­ma­ro­san el fog jönni. Ezért fon­tos minél több ima­össze­jö­ve­tel, minél több test­vér a tér­de­in le­gyen, és va­ló­ban ki­fe­jez­ze Isten, a Ki­rály iránt a tisz­te­le­tét, hó­do­la­tát és alá­za­tát. És akkor ez ra­gá­lyos lesz, és minél több ilyen test­vért lát­nak majd a töb­bi­ek, azt fog­ják kér­dez­ni: „Te miért vagy olyan más?” Nos, azért, mert Jé­zus­sal töl­töt­tünk időt!!! Nem értük be ke­ve­seb­bel, és Ő annak, aki kér, ad, nem fog követ adni, ha Szent­lel­ket kér. Ő min­den gyer­me­két el akar­ja áz­tat­ni, hogy erőt kap­ja­nak, hogy Jézus tanúi le­hes­se­nek. Tanúi, akik nem va­la­mi­kor hu­szon­nyolc éve tér­tek meg, hanem most, ma ta­lál­koz­tak vele és friss él­mé­nyük van vele, ami lejön, ami árad róluk.

Ez az éb­re­dés. Egy­sze­rű. Semmi agya­lás. Gyer­me­ki hit­tel, azzal a vággyal a szí­vem­ben, hogy csak…

Veled aka­rok lenni, 

Apu, mert sze­ret­lek.

Gyere Apu­hoz, nyu­godj le Nála és iz­gal­mas lesz az éle­ted.